A legizgalmasabb helyek azok, ahol a szent és a profán összefonódik. Egy zöld fűsáv a falusi ház mellett, egy göcsörtös körtefa valami régen elhordott kapu helyén, egy kereszt az út szélén.

(tovább…)

Hogy mit jelent a pukkel (ejtsd: [püköl])? Pattanást . Megnéztük a fesztivál harmadik napját, mivel csak három órát kellett utazni a jelenlegi lakhelyünktől.

(tovább…)

“Nagyobb a valószínűsége annak, hogy mi nyerünk, mint bárminek jelenleg.”

[...]

“Mi alapján gondolják, hogy nyernek?”

“Statisztikai adatok alapján. Kint van a kocsiban.”

Érdemes megnézni, sajnos az ATV nem engedi a beillesztést, ezért át kell kattintsatok.

Már korábban is felvetettétek, hogy legyen egy írás azokról a nagyjából alapvető cuccokról, amelyeket érdemes magunkkal vinni egy túrára. Mivel ez egy kimeríthetetlen téma, hát úgy döntöttem, hogy sorozatot indítok a témában. Túra nagyon sokféle létezik, túrázó ember és túrázó társaság még több. Ki-ki igényei és tapasztalatai szerint döntse el, mit visz magával. Továbbá azt is meg kell említenem, hogy én magam egyáltalán nem vagyok “nagy” vagy “igazi” túrázó. Egyszerűen csak az életem részét képezi, hogy néha részt vegyek efféle vállalkozásokban, úton legyek. Kedves olvasó! Ha valamit jobban tudsz, nyugodtan szólj hozzá. Nem fogok megsértődni, oké? Na nézzük.

(tovább…)

Vegyes érzések és gondolatok kavarognak bennem, miután visszatértem a Gerecséből.

(tovább…)

Kezdjünk frappáns Kispál-idézettel, ahogy nyilván majd’ mindenki fog? Rendben, itt van például, hogy a végén mindenki összeáll egy képpé, vagy hogy ma van utoljára ekkora lárma, esetleg, hogy fényben úszunk, minden részünk utoljára szép. Amikor ezt írom, a Szigeten éppen foly, persze ki tudja, gondolom, inkább zúdul, mint csordogál a Kispál és a Borz búcsúkoncertje. Nem vagyok, nem vagyunk ott.

(tovább…)

Az analóg fotózás romantikájáról sokkal többet beszélünk, mint a digitális fényképezés szépségeiről. Érezzük, hogy az előbbit már magyarázni kell. Az utóbbit egyszerűen csak csinálják. Nem kell ahhoz Susan Sontagnak lenni, hogy rájöjjünk: a digitális fotózás aktuálisabb, mint a filmes. Olcsóbb, gyorsabb, a kornak jobban megfelel. Közelítsük meg a kérdést egy másik művészeti irányzat, a zene felől! Analóg vagy digitális szintetizátorral készítsünk zenét? Szinte pontosan ugyanaz a kérdéskör, mint a fotózás esetében. Igazán profit alkotni mindkettővel lehet, csak a digitálissal egyszerűen korszerűbb. Az analóggal meg szép és romantikus. Fura dolog ez. Hát akkor használjuk ezt is, azt is? Végül is tök mindegy, mivel hozunk létre a jónál jobbat, a szépnél szebbet, mivel hozunk ki magunkból többet, mint amire addig képesek voltunk. A megvalósítás felülmúlja az elmélkedést, hát tegyük a dolgunkat, drága barátaim!

Ezt mindenképp olvasd el! – mondták az ismerőseim. Nagyon ritkán olvasok regényeket. Főleg olyasmit, aminek a borítója büszkén hirdeti, hogy a New York Times bestsellere. Hogy mitől különleges A viskó? Erre a kérdésre kerestem a választ, amikor olvasni kezdtem a 2007-es év egyik sikerkönyvét.

(tovább…)

A délszlávok beírták a cheatet a konzolablakba, és a magyarok térképén is megjelent Montenegro. A szemfülesek persze évek óta járnak oda bringázni és túrázni, de lássuk be: a legtöbbünknek még mindig újdonság, hogy Horvátországtól délre is kék a tenger, és ott is égbe szöknek a karcsú templomtornyok a parti óvárosok közepén. Egy kicsit többet kell autózni, de már épül az autópálya. És állítólag a legtöbb befektető magyar.

Az utazási irodákban már felmarkolhatóak a Crna Gorát népszerűsítő kiadványok. Ember legyen a talpán, aki a sok HDR és túlszaturált fotó megtekintése után is kitart amellett, hogy tengerparton nyaralni egyedül Horvát- vagy Görögországban lehet a közelben. Bár sokan még mindig háborús övezetként tekintenek a délszláv régióra és a Balkánra, úgy tűnik, hogy Európa puskaporos hordóját nem tartották elég szárazon, és a rossz emlékeket szépen-lassan elmossa a valószínűtlenül kék tenger. Kíváncsi vagyok, bejön-e Crna Goranak a remekbe szabott PR, és képesek lesznek-e végre kitörni a tengerparti országok a szezonális nyaralóhely skatulyából.

Nem tudom, hogy ez-e a hivatalos neve, a kémiakönyvekben a folyékony nitrogénnél említik mindig, én nem hittem el, kipróbáltuk. Hajtás után  képes beszámoló, videóhoz link.

(tovább…)

Szinte pontosan tíz évvel azután látogat Magyarországra a XIV. Dalai Láma, hogy 2000. október 14-én találkoztam vele. Szerencsém volt, hisz “puer scholasticus voltam Pannónia szent hegyén”. Most egy fiókban keresgélve akadtam rá az akkor készített fényképeimre, ezeket osztom meg itt.

(tovább…)

A Pécsvárad-Bátaszék vasútvonalról írtunk már. A 2003 óta üresen álló sínpárokon nem valószínű, hogy egyhamar újraindul a vonatközlekedés. A talpfák között méteres bokrok nőttek, a szeder úgy kap tüskés indáival a kiránduló után, mintha el akarná rejteni az emberi szem elől a természet lassú hódítását.

(tovább…)

Pár hete bemondták a tévében, hogy az EU-ban nem irtják a kullancsot, mert az eddig használt permetezőszer az emberre is ártalmas lehet. Nem sokkal később az is kiderült, hogy az egyik védőoltásból már nem is lehet kapni Magyarországon. Leesett az állam.

(tovább…)

Hetek óta szeretnék eljutni Felsőzsolcára, hogy önkéntes munkával segítsek az ott élők helyzetén. Úgy fest, Magyarországon könnyebb egy értelmetlen (és hangsúlyozottan káros) Facebook csoporttal nyomást gyakorolni a tömegekre meg a kormányra, mint személyesen odamenni valahová, és tenni a jót.

Az elmúlt néhány hétben egyetlen szervezet vagy magánszemély sem vállalta, hogy segíti az odajutásomat Felsőzsolcára. A Máltai Szeretetszolgálat hirdetése szerint szükségük lenne lelki segélyt végző “munkásokra” is. Válaszlevelük szerint csak a miskolci lakosokat tudják egy-egy napra fogadni, a távolról érkezőknek legalább egy hetet kell vállalniuk. Én két vagy három napra mennék. Úgy tűnik, van megfelelőbb ember is a katasztrófahelyzet utáni lelki segélyhez is, mint egy végzős pszichológus hallgató. Illetve úgy tűnne, ha az elmúlt napok hírei nem a segélyezés-helyreállítás katasztrófájáról számolnának be. Ahelyett, hogy minél hatékonyabban segítenénk ezeken az embereken a trauma feldolgozásában, ismétlődő és elhúzódó stresszhelyzeteknek tesszük ki őket.

Az LMP erre a hétvégére önkénteseket várt Felsőzsolcára, akik segítenek a segélycsomagok összeállításában. A parlamentbe került, országos lefedettségű párt válaszlevelében tájékoztatott, hogy képtelen biztosítani a budapesti önkéntesek odajutását, de várnak a helyi polgármesteri hivatal előtt szombat reggel.

Egy hét önkéntes munkát nem tudok vállalni, ennek oka részben az, hogy diákként a nyári munka az egyetlen lehetőségem a pénzszerzésre. (Természetesen ösztöndíjat kapok az egyetemtől tanulmányi eredményeim okán, de azt az igen drága képzéseimre teszem félre.) A vonat és buszjegyek árát összekalapozhatnám ismerőseimtől, ám előre egyeztetett szállás, étkezés és munkalehetőség híján nem szívesen indulok útnak.

Úgy látom, Magyarország és a magyar emberek kudarcot vallottak abban, hogy segítő kezet nyújtsanak bajba került felebarátaiknak. Ott, ahol az alapvető információátadást sem tudjuk biztosítani, ahol a lakosság tájékoztatása a nullával egyenlő, ott hiába várjuk, hogy javulnak az életkörülmények. Számomra láthatóvá vált, hogy közösen tesszük napról napra tönkre magunkat, egymást és az országot.

Egyetlen ima vagy segítő kéz is többet jelent, mint 250.000 facebook lájkolás, és ezt a környezetemben már csak a legelvetemültebbek hajlandóak suttogva bevallani.

Nekem egy kérdésem volna a facebookozó közönség és a kormány felé: ha már a MÁV állami cég, miért nem biztosítják a valamely segélyszervezetnél regisztrált önkéntesek ingyenes célba- és hazaérkezését?

Gergo