Mert ha igazi Rakkenróler akarsz lenni Budapesten, akkor a Gödör Klubba kell járni.

Első hallásra kellemes elektro-akusztikus drum’n’bass, másodszorra alternatív közgazdaságtan, harmadszorra pedig megdöbbenés, kiábrándulás, valóság, görbe tükör a társadalomnak. A Kaukázus nem zenekar, hanem érzés, egy maroknyi tatabányai zenei géniusz, akik nagyobbat hoztak létre mint gondolták. (music.hu)

Egymás után két nap is fellépett a kiváló Kaukazus/Kaukázus zenekar, s a tegnapi koncert a budapesti Gödör Klub szcénája körül zajlott. Ugyan most elmaradt a lelkészi áldás, ez a fellépés klasszisokkal verte az előzőt minőségileg és hangulatilag egyaránt. Talán csak arról van szó, hogy – mondhatjuk – megszokott terepen mozgott zenész és zenehallgató egyaránt. Fotósunk is örömmel állapíthatta meg: itt van fény, tehát esélyünk is lesz arra, hogy képes beszámolóval szolgáljunk.

A program belépődíjas volt, ahogy az a belvárosban általában lenni szokott. A Gödör személyzete kiváló munkát végzett, körülbelül ilyen hangosítással már megszólal a zene.

(Bakai és “Horváth János”)

Fm, polgáribb nevén Máriusz és Bakai Márton már-már állandó vendégzenészekként színesítették a műsort, előbbi a sample és szinti szektorban, utóbbi a vonós, konkrétabban pedig a hegedű játékáért felelős. Bakait, illetve a zenekar koncepciókeresését sokan leszólták korábban, mondván: túl sok és gyakorlatilag értelmetlen a hegedű a Kaukazusban. Mindenki megnyugtatására mondom, Bakai ezen a koncerten már elkülöníthetetlen szerves részét képezte a zenei anyagnak, mindenképpen plusszal szolgál a zenekar mellett. Fm-t nem hiszem, hogy dícsérni kell, neki köszönhetjük, hogy gyakorlatilag a koncert bármelyik pontján elkezdhetjük tömegesen skandálni, hogy “Koncentráció… Koncentráció… Koncentrikus koncentrikus koncentrációóó.”

(Máriusz éppen teker)

Csak néhány negatívumot lehet megemlíteni az estével kapcsolatban. Például, hogy “Biodízel” Botond és öccse későn értek a helyszínre. Ugyanis a Csókolom zenekar ragaszkodott hozzá (?), hogy a Kaukazus csak háromnegyed órát játsszon. Az pedig nem túl sok. Ennek ellenére igen kerek volt az előadás, jól jöttek ki a dolgok. Egyesek szerint bunkóság, ha az egyik dal után rögtön következik a másik, és az énekes egy szót se szól közben a közönséghez. Én meg személyesen azt gondolom, hogy unalmas ez a buta rakkenról szabály, hogy hatalmas nagyoperai lecsengés után az izzadthajú zenész meghúzza az ásványvizes plackot, majd közli, hogy “A következő számban egyedül kutya nem lesz, de minden olyasmi szerepel, ami egy halivúdi filmben a háziasszonyok meghatásához kellhet.” Arról nem is beszélve, hogy harcolni kellett az idővel.

(Ez itt a jókedvű ráadás.)

Amit mindenképp meg kell még jegyezni, hogy a Toldi Miklós nevű legényt valószínűleg a Kaukazusba teremtette a Jóisten. Amit üt, az pontosan úgy kell, ahogy van. Nem csak a többiekre figyel, hanem önálló kis extrákat is megvillant néha. Amit pl. az Angliával művel, az valami fantasztikus, szinte látom a betonon csattogó bakancsok tízezreit, ahogy seregeink bevonulnak Londo egyszerűen jó. És hogy Áront (szinti) és Fűrészt (basszus) se hagyjuk ki: Áron az, aki mindig össze tud valakivel mosolyogni koncert közben, fg pedig ugrál, feszül, csinálja a rakkenrólt, úgyhogy érdemes figyelgetni őket is önfeledt énekelgetés mellett.

Elfogultságunkban egy tíz per tizest adunk az estének. Az afterpartyra a Kuplungban nem emlékszünk, úgyhogy ennek értékelésétől ez esetben eltekintünk. Ha nem baj.

Gergo

(Toldi Mik jól üt. Legalábbis nekünk nagyon tetszik.)

(Fűrész oldalzsebekre cserélte az öltönyt.)

(Bakai Marci a Club era kiváló zenekar hegedűse.)

(Elmaradhatatlan perspektíva: fotósunk a színpadon.)