Kedves Uram,
az éjszakai busz megállójában találkoztunk. Harminc forintot kért tőlem. Körülbelül a dupláját adhattam. Nem tudom, mit látott meg bennem, amiért hozzám lépett. Azt tudom, hogy ez nehezére esett – abból tudom, ahogy utána a többi emberre nézett.
-Ne utálja őket, ne utálja már az embereket!
-Ők is utálnak engem.
-De ez azt jelenti, hogy magát is utálja.
-Igen, mert ők is utálnak engem.
Kedves István, köszönöm, hogy amikor elmesélte, hogy két hónapja az erdőben sátrazik a családjával, és én megkérdeztem, hogy telik ott az élet, maga a madarak csicsergéséről és a szerelemről beszélt. Ahogy mondta, “roma gyerek”. Remélem elhitte nekem, hogy én nem utálom. Köszönöm, hogy egy rövid időre ideadta a személyi igazolványát, hogy jól megjegyezzem a nevét és az évet, amikor született. Nem tudom, mi igaz abból, hogy ön a Gyurcsány miatt került ki az otthonából a mi közös otthonunkba, az erdőbe, de örülnék, ha nem veszítené el a hitét az emberekben. Láttam, hogy mennyire haragszik a többiekre, kérem, mégse veszítse el a hitét az emberekben.
-Ha holnap is ott lesz, találkozhatunk.
-Maga máltai?
-Nem, én én vagyok. Ahogy maga maga. Ezt jegyezze meg.
Játékosan rámnézett, megjegyezte, aztán leszállt a buszról, és elindult fel az erdőbe. Nem felejtem el. Én hiszek magában.
Gergo