Mindannyian írunk leveleket. Mindenkinek vannak szerettei, és szeretné velük tartani a kapcsolatot amikor nincs otthon, hogy aztán mikor hazatér az ember nyugalomban találja a családját. De mi van akkor, ha tudod, hogy nem mész haza? Egy olyan országban élsz, ahol a hazádért való halál a legnagyobb dicsőség, akár az öngyilkosság árán is, és egy olyan csatában harcolsz, amiről tudod, hogy nem nyerheted meg. Leveleket írsz, de tudod, hogy a címzett nem fogja megkapni. Clint Eastwood két filmet készített az iwo jimai ütközetről. Az egyik az amerikai, míg a „Levelek Iwo Jimáról” japán szemszögből mutatja be a csendes-óceáni hadszíntér egyik legvéresebb ütközetét.

Írhatnék sokat a történelmi háttérről, de itt most azt hiszem nem ez a legfontosabb. A lényeg az, hogy Iwo Jima parányi szigete kiemelt stratégiai jelentőségű volt a térségben, hiszen az amerikaiaknak szükségük volt egy helyre, ahonnan a Japán elleni bombázásokat indíthatták. A japán védők hatalmas túlerővel néztek farkasszemet, és utolsó leheletükig védték állásaikat. A 22000 japán katonából alig 100 esett hadifogságba és élte túl az ütközetet.

A film célja elsősorban nem a csatajelenetek bemutatása. Senki se várjon Ryan közlegény féle partraszállást. A lényeg elsősorban az emberi sorsok alakulásán van. Ahogy halad előre a film, egyre többet tudunk meg a szereplőkről. A külső csata mellett érezhetően belső konfliktus dúl mindegyik szereplőben, mint ahogy akkoriban az egész japán társadalomban. A nyugati kultúra belopódzása a tradicionális japán világba gyökeresen felforgatta az emberek életét. A külső csata az amerikaiak és a japánok között így egyéni szinteken is megjelenik. Mennyire tudnak megfelelni őseiknek és hinni a dicső halál erejében? Egyáltalán akarnak-e? A tisztek is két táborra oszlanak, az egyik tábor annak a híve, hogy egy métert se vonulnak vissza és inkább öngyilkosok lesznek mintsem hogy fogságba essenek, míg a másik tábort elsősorban a nyugaton tanult képzettebb tisztek képezik, akik szerint többet ér egy visszavonult katona mint egy halott. Az egyik főszereplő, Tadamichi Kuribayashi tábornok, a sziget japán parancsnoka is ez utóbbihoz tartozik, azonban benne megtalálhatóak a modern és a tradicionális eszmék is, hisz a végén mikor dönteni kell inkább a dicső halált választja. A másik főszereplő, Saigo egy egyszerű pékből lett katona, aki szeretne megfelelni hazája értékrendjének, de ugyanakkor hatalmas vágyat érez, hogy megláthassa újszülött kislányát, akinek ígéretet tett, hogy visszatér hozzá. A film hangvétele végig tragikus, hiszen a szereplők tudják, hogy egy veszett ügyért harcolnak. Ennek ellenére is megmarad a hitük egészen a film egyik csúcspontjáig, amikor is az anyaország az annyira várt erősítés helyett egy gyermekdalt küld nekik, amiben megköszönik az áldozatukat. Ez a pillanat, ahogy a koszos, kínjukban férgeket evő katonák állnak és hallgatják a vidám gyermekdalt, véleményem szerint a film egyik legjobb jelenete.

A film során végig Iwo Jima szürke, sziklás táját látjuk, csak a vér dobja fel időnként egy kis színnel a jeleneteket. A zene viszont szerintem zseniális. A film drámáját tökéletesen adja vissza.

Végszónak annyit tudnék elmondani, hogy szerintem érdemes megnézni a filmet, melynek a legerősebb pontja a jól eltalált karakterek. Az egyoldalú háborús filmek között végre egy üde színfolt, ami nem csak a hős amerikaiak dicsőségét hirdeti, de nem is szidja őket. Emberekről szól. Emberekről, akik másokat szerettek, és ezért leveleket írtak nekik.
Iwo Jimáról.