A szombat estét Gergo, Kristóf és még egy-két felebarátom társaságában töltöttem a Hunnia mozi első emeletén. Sosem voltam még Kafkáz koncerten – ami egyébként a Kaukázus frontemberének önálló zenés-éneklős estjét jelenti -, de az biztos, hogy nem utoljára tapasztaltam meg, hogy milyen úgy részt venni, szó szerint részt vállalni egy koncertből, hogy a zenész csak neked játszik. Fergeteges. Ámultam és bámultam, a pipafüst csak lassan tömítette be az orrom.

A meghirdetett kilenc órás kezdés – állítólag megszokott módon – késett, Janó még bepörgetett 1-2 unicumot a pultnál a hely számlájára, legalábbis így magyarázta ki a színpadon Árpád. Aki egyébként nem Tesco árumozgató menedzser. Még nem az. Csak szeretne.

Első számként meghallgathattuk a nem is olyan régen ihletett, rendőrségről, tüntetésről szóló rálátást, ez rögtön megalapozta a hangulatot. Élvezzétek ti is!

Tizenötödszörre hallgatom meg, s nem igazán tudok mit írni, annyira a hatása alatt vagyok. Persze nem csak ennek, de az most talán mindegy is.

Zenélni csak így lehet: csukott szemmel, nyitott szájjal. Mondd el nekem, a helyemben itt vagy ott vagy hol állnál?

A helyről annyit, hogy ezer forintos belépővel tudsz bejutni, aminek értéke azonban levásárolható a pultnál. Kellemes, kissé füstös levegő jellemző, apró asztalkák és kemény föld, korrekt boros poharak, valamint csapkodásra széttörő sörös üvegek.

Nem vagyok egy igazán vad és elvetemült koncertre járó személy, így talán a 20 darabos repertoáromból nincs olyan nagy értéke, ha azt mondom: életem legjobb koncertje volt, de így volt. A hangulat tökéletes volt, a zene szintén, mi kell ennél több? Úgy éreztem magam, mintha nem is ebben a világban lennék. Gergőnek köszönjük a programot és a készített képeket is.