Hihetetlen szerencsének és megtiszteltetésnek köszönhetően múlt csütörtök éjjel elutazhattam Olaszországba negyedmagammal. Eddig ez akár egy szimpla nyaralásos sztori is lehetne, azonban más célból indultunk neki az 1000 km-es és 11 órás útnak.

Olasz barátaink hívtak el minket azért, hogy képviseljük kicsiny hazánkat három I. világháborús megemlékezésen. Természetesen ehhez alkalomhoz illő öltözet is dukált. /Persze az I. világháború idején már nem ilyen szerelésben harcoltak magyarjaink./

Első körben egy magyar-olasz családhoz érkeztünk meg. Ott aludtunk egy nagyot, kipihenve az utazás fáradalmait. Az ünnepség délután kezdődött a Monte Grappa hegyen, ahova autókkal jutottunk el, és a család magyar tagja – a továbbiakban K. – kísért minket. Edzetlen alföldi lévén olykor a hányinger kerülgetett a kacskaringós szerpentineken, de azért valamennyire a látvány kárpótólt. /Mellesleg elneveztek mamarazzinak fotózási mániám miatt./

Mire felértünk, az eső már szakadt, imígyen a megemlékezés is igen gyorsra és kapkodósra sikeredett. Itt egy olyan csonttárt áll, amelyben – többekközt – a háború idején elesett magyar katonáink nyugszanak.

A megázás örömére forralt borra invitálak minket. Nem nagyon utasítottam vissza a forró nedüt, hiszen gyakorlatilag a bugyimból is csavarni lehetett volna a vizet. /Holott nem vagyok oda az alkoholért./ Visszafelé galád tüntetők utunkat állták, akik a bizonytalan elkergetés után lazán felkaptattak a meredek hegyoldalon. Turbóbocik.

Eztán elmentünk vacsorázni, majd a szállásra mentünk aluszkálni. Pénteki napnak ezzel vége is lett.

Szombaton délelőtt szintén egy I. világháborús megemlékezésre mentünk szintén Monta Grappa-ba, azonban most pár száz méterrel lejjebb. Az idő barátságosabb volt, K. javasolta, hogy kicsit gyalogoljunk. Amikor meguntuk a túrát – upsz, a túrabakancs otthon maradt, fránya népviselet! – lestoppoltuk ezt a járgányt.

Kérem, hogy mindenki vegye elő a vizuális lényét, ugyanis pozicíómból fakadóan nem tudtam megörökíteni az utazást ezen a szépségen. Felpattantunk. Két huszár közé beszorultam én, a harmadik hátul kapaszkodott. A két első huszár kardját kivonva, hatalmas sebességgel robog – kb. 10 km/h – és a turisták vihogva nézik őket. Mi mit sem törődünk ezzel, kihúzzuk magunkat, élvezzük, hogy a menetszél simogatja arcunkat, és meghódítjuk az emlékművet!

Eztán megköszöntük a fuvart, és betársultunk osztrák trottyainkhoz barátainkhoz.

Az itteni megemlékezés 2,5 órás volt, egy mukott sem értettem belőle. Ahogy mászkáltam fényképezni, sokan megállítottak, hogy had fényképezzenek már le ugyan. Nos, a sztárok élete nehéz.

Ezek után fogadás, kaja, és már autóztunk is Bassano-ba az utolsó megemlékezés helyszínére.

Ez az ünnepség volt a legszebb, itt jelentek meg a legtöbben. Sajnálatos tény, hogy a 3 megemlékezés közül egyiken sem csendült fel a magyar himnusz, holott az olasz minimum 10-szer, sőt még az osztrák is egyszer.

Eztán egy végső, végső fogadással elbúcsúztunk a vendéglátóinktól, a helyiektől, a többi megemlékezőtől. Egy olasz hagyományőrző csapattal – alpinik – maradtunk ott utoljára. Búcsúzáskor lelkesen körbecuppogott mindegyik – ismételten – a sztárok élete nehéz.

Vasárnapi reggelinél a pincérnő jó tágra nyitotta az étterem ajtajait. Ezt kihasználva egy igen tapasztalt veréb bereppent, és jól nevelt madárhoz méltóan megreggelizett.

Reggeli után elindultunk haza, azonban útba ejtettük Aquileia-t, amely azon túl, hogy gyönyörű, egy közismert(?) örömet rejt a magyarok számára.

Egy bácsi megállított, hogy ő ismeri egy híres kajánkat. Valamit gagyogott, olyasmire emlékeztetett, mintha tüsszentett volna. 2 perc és 3 verejtékcsepp után megfejtettük, hogy a csirkepaprikásra gondol.
Büszke vagyok arra, hogy kijuthattam ide ilyen vonatkozásban. Arra, hogy amikor osztráknak vagy bolgárnak néztek, elmagyaráztam, hogy magyar vagyok. Ekkor lelkesen megkérdezték, hogy “Óóó, Budapest?”. Nem. “Óóó, Balaton?”. Nem, Kecskemét!