Ültünk Szajmonnal a 7256 °C-os belső hőmérsékletű üvegházban, amit viccesen csak buszmegállónak hívnak, ami egyébként egy nagyon humoros dolog, mert az üvegház és a tényleges megálló között olyan 15 méter a távolság, és akkor lehet futni, ha jön a busz. Tehát ültünk a buszmegben, amikor hallottuk, hogy jaj de nagyon csipog ez a valami ott fenn!

Felálltunk a padra, és azt láttuk, hogy egy szerencsétlen rigó (magyarul Turdus merula, abból is a tojó) járt pórul, ugyanis a buszmegálló idomtalan kialakításának következtében szegény fennragadt a hívogató üvegablakok előtt. A tervező ügyes gonddal kitalálta, hogy legyen egy perem körbe odafenn, hogy legyen hová felhajigálni a suttyóknak a szemetet, meg legyen hova odaszáradni az állatoknak. Szívem szerint első körben kidobtam volna kővel az egyik ilyen kis háromszög alakú ablakot. De az meg rongálás. Az persze, hogy szegény állat – a tátogását és esetlen mozgását elnézve – hány napja szenvedhetett ott, nem igazán számít. Fogyóeszköz.

Megvártam míg Szajmont elviszi a busz jó messzire, és akkor hazasiettem, majd a padláson előkerestem az egyik hálót, amivel megmentettem a madárka életét. Az igazán pro akció az lett volna, ha viszek magammal egy cipősdobozt, és a nem túl távoli patak partján eresztem szabadon, ahol folyadékhoz juthat. Nem igazán értek a madarakhoz, lehet, hogy már az egész fészekalj kirepült, de azért végig ott lebegett a szemem előtt, hogy valahol néhány fióka várja, hogy végre táplálékhoz jusson. Amikor kis barátom végre megszabadult, elsőre nem is tudott mit tenni a nagy csodálkozástól. Aztán átrepült az út túloldalára, onnan pedig be a régi malom udvarára a fák közé. Hát remélem, túléli ezt a kalandot.

Hát ez történt ma főleg.

Gergo