Reflektálva az indexen megjelent cikkre:
Kedves Pécsi Vezetőség!
Az amúgy is pesszimista, búvalb*szott magyarságnak egy kis humor már nem is köll?

(tovább…)

Adott egy hárombetűs férfimagazin, amely minden évben közhírré téteti a 100 legjobb bombázót. Az eredményt természetesen megelőzi egy szavazás. Kérdésem a következő: Labancz Lilla tényleg ennyire jó nő, vagy kiterjedt rokonsággal rendelkezik?

(tovább…)

Tudom, hogy nem jók ezek a naiv kérdésfelvetések, és panaszposztok, de egyszerűen nem hagy nyugodni ez a dolog. Egyre gyakrabban történik meg az, hogy lebontanak valamit, aminek értelme volt. Majd megnyugtatják az embereket (mondjuk a helyieket), hogy nem kell aggódni, egy szép nagy szálloda lesz a helyén. Most komolyan, ennek ki örül? Egy szállodának, ahová jó eséllyel be se fogja tenni a lábát. Ez megnyugtatja őket? Akkor már tényleg jogosan megy a kedvenc üzemi étkezdéjük a levesbe, a kedvenc borozójuk, a kedvenc kulturális központjuk? (Lásd: Almássy Téri Szabadidőközpont) Tényleg nem vagyok képes felfogni, ki a fene örül ennek a szállodásdinak. Ezt még a múltkori, kaszinóváros-témához mindenképp oda kellett csapni.

Még lakótelepi koromban vettem magamnak egy pár olcsó teszkós adó-vevőt. Tanulás közben érdekes flesseket lehetett vele gyűjtögetni: a boltból hazaszóló gyerek azt kérdezi az anyjától, kell-e karalábé is. A két szemközti panelházban lakó szerelmespár hosszú csevegése. Taxisok unaloműző beszélgetése.

A kedvencem az egyik közeli nagyáruház volt. A biztonsági őrök és a munkások egy része is fel volt szerelve adó-vevővel. Ha megpingelték hívójellel az egyik frekit, akkor egy diszpécser “visszahívta” őket, és megkérdezte, mit akarnak. Egyszer poénból becsipogtam, és percekig kérdezgették egymást, ki volt az. Mondom: a walkie-talkie tipikusan lakótelepi műfaj.

A pesti belvárosban sajnos nagyon kevesen walkie-talkie-znak már. Néhány biztonsági szolgálat, esetleg a toronydaruk kezelői, építésvezetők használják. Taxisokat már egyáltalán nem lehet hallani. Talán lapul még néhányaknak otthon adó-vevő a telepi korszakból. Én néha szkennelem az étert, hátha előkerülnek ezek a játékok a dobozok mélyéről.

Most épp ez a legújabb hülyeség, amivel a fél országot sokkolni lehet. Pár éve feldobták a labdát, hogy a Hajógyári-szigeten kaszinóváros épül. Akkoriban épp arrafelé laktam, ezért is háborított fel különösen, hogy ilyesmire készül egy külföldi befektető. Azóta sem örülök neki.

Most többé-kevésbé biztosnak tűnik, hogy a Velencei-tó partjára is terveznek egy ilyen gigakomplexumot. Halvány tiltakozás van ugyan, de úgy tűnik, megállíthatatlan a folyamat. Rossz nyelvek azt beszélik, hogy Siófok lesz a következő célpont, ahová kaszinóvárost készülnek építeni. (Sőt, állítólag valahol a Mosoni-síkságon már épül is egy…) Van ugyan egy városi legenda arról, hogy Magyarország bővelkedik a csodálatos, egyedülálló természeti kincsekben és látványosságokban, ám ez nem teljesen igaz. Tény, hogy a Föld édesvízkészletének hatalmas része van a Kárpát-medence alatt. Ám nagy tavunk igazából csak három-négy van. A Balaton és a Velencei-tó két olyan hatalmas víztározó, amire igencsak figyelnünk kéne.

Nem hibáztatom én a külföldi befektetőt. Ő csak él a lehetőségekkel. A magyar kormánynak és a magyar embereknek viszont kutya kötelessége lenne megvédeni az ország értékeit, az állatok élőhelyeit, a vizeket, a gazdasági érdekeket. A pillanatnyi meggazdagodás helyett a közös életteret, a közös jövőt kellene szem előtt tartani. Vajon kinek épül ennyi kaszinó?

(Kép: kisalfold.hu)

Így múlik hát el? Tegnap este kaptam egy emailt Fülestől, benne a Csókolom zenekar honlapjának – általam is jól ismert – linkjével. Rákattintva pedig láttam, hogy a Csókolom énekese, Zsuzsi kiszáll. Ez nagyon keményen megütött, mivel az utóbbi időkben azon kevés zenekar között tartottam nyilván a Csókolomot, akik még hitelesek. És íme, egy újabb hiteles lépés. Van, amit abbahagyni is tudni kell.

Voltunk néhány koncerten, az autópályán 130-nál mondtuk egyszerre négyen, hogy “persze“, Füles pedig felújíttatta az 1994-es lemezt, hogy picit szebben szóljon. Nem sok ahhoz képest, hogy mit élhetett meg a zenekar a közös zenélés másfél-két évtizede alatt. Nekünk ez mégis baromi fontos marad. Egy kicsit most úgy érzem magam, mint amikor lebontották a kedvenc kocsmámat: oké, oké, de akkor most hol az igazság?

Apropó, nem tudja valaki, mikor lesz legközelebb DrFlash koncert Pesten?

Gergo

Akik Lágymányos felé járnak, gyakran láthatják ezt a szobrot. Régi vágyam vált valóra, amikor végre lefényképeztem. Ha egyszer lesz rá időm, rendes géppel is lelövöm a betolakodót. ET, a földönkívüli kalandjai a Földön. Igen, most csak ennyi.

Ez már több hónapos sztori, de még nem meséltem. Elhatároztam, hogy elmegyek megnézni a Terror Házát. Kerül, amibe kerül. Valamiért úgy emlékeztem, hogy piszok drága a belépő (és végülis nem), de azért a biztonság kedvéért ránéztem a múzeum honlapjára. 750 és 1500 a jegyár, ezt még simán ki lehet bírni. De nem is ez lepett meg, hanem a következő info:

(tovább…)

Én már nagyiparban gyártom a bodzaszörpöt, 2-3 naponta túrát szervezek a kutyákkal, hogy ne az útmenti kátrányosból készüljön a nedű. Nézzük miért is jó a bodza, azon kívül, hogy finom.

(tovább…)

Azt már régóta lehet sejteni, hogy a következő tíz év is bővelkedni fog a könnyfakasztó politikai történésekben. Ezért is indítottuk Politika utca című sorozatunkat, ahol időnként egy-egy bosszantó, humoros, vagy épp tök jellegtelen politikai geget mutatunk be.

Elhelyezték itt Pesten ezeket a gyönyörű, préselt falemezből a fák köré tákolt felületeket. Erre kell a kampány-plakátokat ragasztgatnia a pártoknak. (Azért ehhez a Kétfarkú Kutya Pártnak is lesz egy-két szava, remélem.) Ettől aztán körülbelül olyan szép lesz az utca, mint Nagyvárad külvárosa. Nem is ez a lényeg, hanem hogy kora reggel ott figyelt az addig üres faliújságon Morvai Krisztina és a Jobbik plakátja. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy le kéne fotózni, amíg nem késő.

(tovább…)

“Hiányzik már a vonatozás,
a zsebesek, a parasztok, a tolakodás.”

Most biztos az egész net ezzel van tele, de sebaj, mi is megosztjuk. Majdnem hibátlan darab (lenne még miért beszólni…), ami a MÁV-sztrájk mellett az egész országot a maga helyén kezeli. Gratulálunk, akárki is írta át a Kistehén dalát. Ez lesz a nyár slágere, az tuti.

“Könny szökik most a szemembe,
kérek én is két ropit a zsebembe.
A MÁV-Cargoból nekem is csak járna,
hisz magyar vagyok hejj a kutya fája!”

Grundaktiv

Egyáltalán nem vagyok tipikus férfi ezen a téren: nem fordulok utána minden motorbúgásnak, nem hidalok le egy sportkocsi repülőrajtjától, nem olvasgatom egész nap a totálkárt. Ám néha mégis feltör bennem apu, aki kocsit akar. De csak ha ilyen szép jószágokat hoz szembe a futószalag-út, mint ez a Volkswagen.

(tovább…)

Nézzük, vajon mit tudnak rólam a szpemmerek! Csak a mai napon 28 kéretlen reklámlevelet különített el a gmail. Megtudtam magamról, hogy…

(tovább…)

A hosszú vonatút alatt megbámultam a sötétzöld kukoricaföldeket, és nagyokat szippantottam a virágzó repcetáblák sajátos illatából. M. vékony cigarettát sodort az édes dohányból, és felém nyújtotta. Elvettem, rágyújtottam, és a távoli, lassan elmaradozó gyárépületeket bámultam. Lassan beszélgettünk, kora délután volt. A levegőben lassan vibrált minden szavunk. Mintha nem is egymáshoz beszéltünk volna: mondataink lustán kanyarodtak ki a dohányfüsttel a vonat résnyire nyitott ablakán, és feltekeredtek a sínpár mellett elhúzó fák barázdált törzsére.

A területi nyelvváltozatokat nézd át, mondta valamelyikünk, és mindketten odalapoztunk. Talán M. sem olvasott igazán, csak bámulta a papírt, ujjai között vastag füstszalagot tartva. Újra kibámultam az ablakon. Ismét a kukorica és repceföldeket láttam magam előtt, aztán a gyárépületek jöttek felénk, majd a kertvárosok jól ismert hangulata lepett meg: murvával felszórt utak, apró leveleiket táncoltató nyárfák, és sehol egy emberi lélek.

Hosszan gyalogoltunk a templomig. A zarándok örüljön, ha fedél van a feje felett. Becsöngettünk a szomszédos otthonba, ahová foglalt szállásunk volt. Semmi válasz. Jó félórányi várakozás után, szomjunkat és éhségünket csillapítandó, minden holminkkal a Gyógygödör felé vettük az utunk. Száraz fehérből fröccsöt kértünk, és egy-egy tányér toroskáposztát. Előbb a durva, gyalulatlan asztalon álló gyertyát gyújtottuk meg, aztán M. sodort két vékony cigarettát. Most miattunk halt meg két tengerész, mondta cinikus mosollyal, hosszan lenntartva a savanykás füstöt. A káposzta után egy palack vöröset hozattunk, ahogy illik, és a félhomályban felolvastunk egy bordalt Petőfitől. A karcos levegőben többen is ránk figyeltek, ahogy kopott zakóink zsebéből egyre adekvátabb szövegeket húzkodtunk elő. E szűkhatárú lét-e mindenem?

A szoba több volt, mint kényelmes. A hűtőben palack rozé, az asztalon falatnyi vacsora várt. Túl jó és túl sok volt két zarándoknak. Úgy aludtunk el a fotelekben, kezünkben azzal a néhány oldallal.

A kovászos uborkát hiába dobáltuk a galambok közé. A zsemle, a kolbász, a kukorica érdekelte őket, de az uborka nem. M. azt mondta, hajnalban még átfutotta a dialektusokról szóló részt, szerencséjére. Bicskám alatt finoman felszisszent a söröskupak, és egy kevés hab a fű közé került. Még húsz perc indulásig, figyelmeztetett a hangosbemondó. M. rám nézett, és kérdés nélkül, mosolyogva sodort két vékony cigarettát abból az édes dohányból.

Minden Kedves Anya Olvasónknak: köszöntünk Titeket és sok boldogságot kívánunk ezzel a kis alant található pártüzenettel 1951-ből.