A jubiláló jezsuiták úgy döntöttek, hogy megmutatják magukat a világnak. Ez olyan jól sikerült, hogy a Jezsuita Café fantázianevű jubileumi kulturális és lelkiségi hét híre még hozzám is eljutott. Nem sokkal ebéd után kaptam egy baráti smst arról, hogy hamarosan Martos Tamás pszichológus ad elő a Párbeszéd Házában, a jezsuiták egyik központjában.

A sárga pólómat lecseréltem fehér ingre, a kék farmerem drapp színűre (ezt azóta lettem a vacsorámmal, úgyhogy ment is a mosóba), és elvágtattam a Horánszky út 20-ba. Egy kicsit késtem, mert – a saját hülyeségemnek hála – jó nagy vargabetűvel értem oda. Az utca felett nagy molinón a felirat: Jezsuita Café. Ahogy közeledtem, kávé illata csapta meg az orrom. Így kell ezt csinálni, csettintettem a nyelvemmel. Odabenn az aulában rögtön megszólított egy kedves lány, majd benavigált a kápolnába, ahol éppen akkor kezdődhetett el az előadás. Sajnos a kápolna (inkább templom volt ez) akusztikája hangosítás nélkül valahogy nem a legjobb, a leghátsó sorból szinte semmit nem értettem. Előrébb araszoltam, és körülbelül a széksorok felétől nagy erőlködve sikerült folyamatosan figyelni.

Ahogy arra számítottam, Martos főleg a pszichológia területén laikus közönségnek tartotta meg előadását. Egy-két helyen említett csak szerzőket, csínján bánt a tudományos kifejezésekkel, és viszonylag általános szinten fejtette ki a témát: az elköteleződés.

Elgondolkodtam rajta, hogy vajon miért nem olyan rugalmasak ezek a jezsuiták, hogy meghívják a gyakorlatilag egyetlen vállaltan keresztény / keresztyén közéleti blog, a Grundaktív szerkesztőit tudósítani. De nem volt sok időm, mert Martos már bele is lendült a témájába, úgyhogy előkaptam a netbookom, és nekiálltam jegyzetelni.

Megtudtuk, hogy a Föld – Hold kapcsolata azért működik, mert a vonzás mellett állandóan megvan a szabadesés lehetősége is. A folyamatos elengedés révén válik örökké tartóvá ez a kapcsolat. Ezek után nagy vonalakban végigvettük az ember életszakaszait az anyaméhtől a családalapításig. A magzat az anya közelségében él, de aztán egyre szorosabbá válik körülötte ez a közelség, és a születéssel el kell távolodnia az anyától. Egy újraközeledés által kerülhet vissza ebbe a közelségbe. Ez a mintázat egész életünk során fennmarad: közelség – eltávolodás – újraközeledés. Nekem ezen a ponton Margaret Mahler jutott eszembe, és a szeparációs-individuációs szorongás, de ezzel inkább nem sokkolnék most senkit.

Később gyermek belép az úgynevezett dac-korszakba, ám Martos felhívta a figyelmet a köznyelvi kifejezés helytelenségére. Ugyanis ilyenkor a gyerek nem a szüleivel dacol, hanem egyszerűen ismét kevéssé válik számára a hely, és igyekszik a határokat feszegetni. Idővel – szerencsés esetben – ugyanolyan sikeres stratégia ez, mint az anyaméhben volt. Ott a szülés beindításában bírt szereppel, itt pedig egy újfajta önállóságra való megszületés első mozzanatai ezek.

A serdülőkornál előkerült Marcia identitás-elmélete. Röviden annyi a lényeg, hogy az ember jó esetben úgynevezett normatív kríziseken, konfliktusokon megy át, és ennek hatására fejlődik a személyisége. Attól függően, hogy az ember életében volt identitáskrízis és létrejött-e elköteleződés, négy állapotról beszélhetünk. (Elért identitás, moratórium, korai zárás, identitásdiffúzió) Ennek kifejtésével sem untatnék most senkit.

Itt aztán bejött a képbe az Istennel való kapcsolat, ahol kiderült, hogy szintén szükséges a közelség – eltávolodás – újraközeledés hármas. A hívő embernek olyan szerető környezetre van szüksége, amely megengedi számára az eltávolodást is. Az Istenhez való visszatalálás ugyanúgy normatív krízisek sorozatán keresztül megy végbe, mint ahogy a serdülő is nehezen találja meg a maga identitását.

Martos a kapcsolatban az egyensúlyt a vadvízi evezéshez hasonlította, és itt említette meg Csíkszentmihályi Mihály világhírű könyvét, a Flow-t, az Áramlatot (avagy a tökéletes élmény pszichológiája). Csíkszentmihályi a tökéletes élményt úgy írja le, mint amikor az ember bekerül az áramlatba, és csak történnek vele a dolgok. Ennél persze sokkal összetettebb jelenségről van szó. Ezt a könyvet érdemes elolvasni. Sajnos elég borsos ára van, lassan fél évtizede nézegetem a könyvesboltok polcain, és azóta nem nagyon ment lejjebb ez az összeg. Ha a kihívások és a képességek összhangban vannak egymással, akkor éljük át a csúcsélményt az elmélet szerint.

Nagyon gyakran álarcot hordunk, mert azt hisszük, hogy nem vagyunk vállalhatóak. Pedig fontos volna tudatosítani az örök közhelyet, hogy egyikünk sem tökéletes.

Megtudtuk, hogy a kapcsolat megtartási módja a párbeszéd, méghozzá nem is akármilyen. Tudni kell megtenni az első lépést. De a legfontosabb, hogy a közös problémát, a mi konfliktusát egyik fél se akarja magához ragadni. A következőkben a helyszíni jegyzetemet másolom be, hogy érthető legyen, miről is beszélek:

Csoportterápiás helyzetben: Ez az egész egy baromság! – nem elutasítás, hanem felhívás arra, hogy segítsenek közelebb kerülni. A közösség kovásza is lehet. Ha nem hagyjuk, hogy a saját ügye maradjon, hanem ezt a problémát bedobjuk középre, akkor az termékenyítőleg hathat.

A görcsös ragaszkodás a saját görcsömhöz való ragaszkodás. A szabadesés szabadsága, hogy folyamatosan elengedem a másikat.

Az utolsó 20 percben a közönség kérdezett, és az akusztika miatt sajnos elég nehézkesen ment a kérdésfeltevés és a válaszolás. A szokásos módon előkerültek a “csak azért kérdezem, hogy miért ilyenek az emberek, mert a volt párom is ezt csinálta velem”-típusú kérdések, illetve egy hölgy azt is felvetette, hogy esetlegesen a pszichológia és a vallás között ellentét feszül. Martos nem nagyon látja ezt az ellentétet, és a pszichológiát sem tartja tévedhetetlennek. Nekem azért eszembe jutott Frankl, na ő jókat ír a vallásosság és a pszichológia kapcsolatáról.

Igaz, hogy csak egy kétórás és igen sajátos szeletét kaptam el az egyhetes jezsuita rendezvénynek, de nagyon szimpatikus volt az a légkör, amit a keresztények teremtettek ott. Ahogy végigfutottam a programot, egy kicsit mintha túlsúlyban lennének a tolerancia-témák, de ettől még érdemes kinézni egy következő előadást, vagy csak beülni kávézni egyet a feltűnően csinos keresztény lányokkal. A mai előadás – mint minden program – ingyenes volt, és még én is tanultam belőle. Jó, hogy jelen vagyunk a világban.

(Megjegyzés: kár, hogy a kápolnában nem volt wifi. Twitteren is ott vagyunk!)

gergo