Egy példa a blog-könyv-film kontinuitás visszásságaira.

(tovább…)

Az évek során hagyománnyá érett, hogy a nagy nemzeti ünnepeken egyszerűen csak szeretem Magyarországot. És a barátaim is ezt teszik. Evezünk a Dunán, otthon vagyunk, vagy mint most, kirándulni megyünk. Eredetileg a közelben akartunk járni egyet, aztán szépen lassan kikerekedett, hogy közel három napot fogunk a Bükkben eltölteni. Hárman.

(tovább…)

Szintén Kamaraszínház, Tivoli terem. Fergetegesen középszerű darab, középszerű alakításokkal, bakikkal. Hozzá kell tennem, hogy az éjszaka két órát se aludtam, így az első felvonás közepén arra riadtam fel, hogy borul le a fejem az éterbe, de sebaj: szünetben kimentem levegőzni, mire visszaértem, Viki befoglalta a helyem, így beülhettem két csöves szagú öreg házaspár mellé. Nem vicc, innentől kezdve befogott orral abszolváltam a maradék távot. Pulzus nő, vérnyomás emelkedik, bónuszként a célegyenesben még a főszereplők szándékosan túlcicomázott kosztümjeit is el kellett viselni. Amikor valaki a giccsesre akar rátenni egy lapáttal, akkor jönnek elő a bokorból a Steiner Kristófok. Erről jut eszembe: amint arról extrém gyorsasággal hírt adtam, a nézők soraiban üdvözölhettük többek között Csonka Andrást is.

Ne higgyetek nekem, lehet, hogy más alkalommal, frissen, nagyobb koncentrációval ez egy szerethető előadás, de a körülményeket is beleszámítva, ez most csak egy kövér kettes. Azért a második felvonás komoly javulást mutat, de nem elég a hármashoz. Sajnálom.

Csak az infó végett: ma hajnalban netes történelmet fogunk írni, ugyanis a U2 koncertjét élőben lehet majd követni a YouTube (U2-B) internetes videómegosztón. 8:30-kor (PT) kezdődik, ami nálunk +8 órás elcsúszást jelent. Hajnali 4:30 tehát az időpont. Addig tanulást, mint elfoglaltságot tudom ajánlani, vagy lökjétek twitteren az okosságot!
Ha esetleg georestrict lenne (azaz Magyarországról nem lehet követni a tematikát), akkor a hidemyass.com oldalt ajánlom, nézzétek azon keresztül!

Vidor, Without You, jövök már! Akkora parti lesz, itthon fogok metálkodni a partvissal, talán még Rózsika nénit is átcsábítom a kapualjból, mintha kéne.

A képen Németh Kristóf, Stefanovics Angéla és Törköly Levente látható

A Budapesti Kamaraszínház Tivoli stúdiójában tekintettük meg a darabot. Most voltam ebben a teremben először, megmondom őszintén, nem nyűgözött le, ellenben az előadás – teljesen rendben volt. A Lukáts Andor rendezésével készült Molnár Ferenc-klasszikus szereposztása miatt nem vártam sokat a megvalósítástól, talán ezért is sikerült ilyen kellemesen csalódnom.
(tovább…)

Látjátok ezt a szürke fütyimércét? Kétféle embertípus van a világon: akinek belefér, és akinek nem. Valószínűleg az előbbiek vannak többségben.

(tovább…)

A tegnapi nap során újabb fejlesztést jelentettek be a Google munkatársai a jól ismert RSS olvasójuk kapcsán. Szemfülesebbek már maguktól is észrevehették a bal oldali sávban meghúzódó, eddig ismeretlen blokkot: Explore.

A Google célja ezzel a populáris tartalom szállítása az unatkozó olvasó felé. Úgy képzeljük el az egészet, hogy a Google Reader előtt naponta megfordul ugye több millió ember, s ezek a személyek rengeteg tartalmat átolvasnak; a jobbakat megosztják vagy rányomnak a jó kövér like gombra, hogy ezzel a csúnya, de a magyar nyelvbe folyamatosan becsúszó kifejezéssel éljek: lájkolják. A Google ezekből a tartalmakból nyelvi, geográfiai, és érdeklődési kör alapján megpróbál nekünk egy újságot készíteni. Nem újdonság ez: ahogy a kereső is személyre szabott találatokat próbál adni, addig itt is ők mondják meg, hogy mit olvassunk.

Egész érdekeseket lehet a hírek között találni, nézzétek meg, ha gondoljátok!

A napokban jött ki Magyarországon is a Microsoft új üdvöskéje, a Windows 7. A Saturnban (Mammut 2) féláron (~16 ezer HUF) lehetett kapni a terméket egészen 21-én éjféltől másnap hajnali 1-ig, 1 órán keresztül. Mindenki ott dobálta a csákányokat, nagy banzáj volt. A Távol-Keleten Linus Torvalds, a Linux guruja, kitalálója és névadója is elment egy celebration-welcome party-ra, s jól be is mutatott a konkurenciának. A cinikus vigyort mindenki látja, ugye? Bárhányszor ránézek erre a képre, én is elmosolyodok.

(Irodalomtörténeti érdekességképp közöljük Hamvas Béla írását 1956-ról.)

Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika, elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.

Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?

Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak, és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.

Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe, a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutatgatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyemnyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akárcsak hivatalban, vagy gyárban.

Persze, élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?

„Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást – ahol az embert megalázzák, ott már nem tud másként élni, mint saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik” (Hölderlin).

Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történet lesz ez?

Engem ez nem elégít ki –

Már néhányszor elmondtam. Oroszországban is az történt, ami másutt, és mindenütt, ahol valaha forradalom volt. A baloldali demokratikus testvériség forradalma nem tudta magát tartani, és mint Athénben és Rómában és Londonban és Párizsban, a demokratikus és felszabadító egyenlőség forradalma egyéni diktatúrává, és jobboldali privilegizáltak önkényuralmává lett. Ez történt Oroszországban Sztálinnal. Ez az, amit nem szoktak tudni, sőt ez az, amiről nem szabad tudni. Oroszországban 1924 óta fasizmus, vagyis jobboldali diktatúra van, és ez azonnal felismerhető, és minden ismertetőjeléről azonnal megállapítható. A baloldaliság mindössze az a hazugság, amely ezt az állapotot elviselhetetlenné teszi. Ezt a hazugságot hozták át ide a háború után, és ötvenhatban ez ellen a hazugság ellen kelt fel ez a „korbácsra és igára született nép”. De Magyarországon mindig ugyanaz történik. Mindegy, hogy itt milyen kormányzat van. Azért a véres moslékért, ami itt ötvenhatig folyt, a bolsevizmus nem vonható felelősségre, és ami azóta történt, azért sem a kormányzat felel. A nép az emberi igazság nevében felkelt a bolsevizmus ellen. Ha a forradalom győzött volna, akkor sem történt volna más, mint ami van. Igaz, hogy a bolsevizmus a forradalom következtében őrjöngő gazságnak bizonyult, de továbbra is az történt, ami ezer éve A nagyidai cigányokban. Vezérelv: mindenki meg akarja szolgálni azt, amit elsején kap, és olyan világnézeti elveket táplál, amelyek jövő havi fizetését is biztosítják. Nem munkából, hanem hazugságból élünk. Egyetlen ilyen lény merő jelenlétével ezer ember életét mérgezi meg.

Ami Magyarországon történik, annak semmi köze a bolsevizmushoz, ahogy a húszas években semmi köze sem volt a keresztény nemzetiességhez, később a fasizmushoz. A behódoltaktól való undorom olyan erős volt, hogyha elvben azokkal meg is egyeztem volna, a világért sem álltam volna közéjük, nehogy azokkal összetéveszszenek. Nem lehet itt semmit a fehérekre, vagy a vörösekre hárítani. A lealjasodásnak minden kedvezett és semmi egyéb nem volt, mint lealjasodás. Ha a forradalom győzött volna, akkor se lett volna más, sőt. Akkor jöttek volna a magyarok.

Ez a szint azonban számomra már régen érvénytelen. A fasizmus-bolsevizmus az emberi egzisztencia leszűkítése, mint ahogy az egész politika az. A leszűkített ember primitívvé válik, ezért kezdünk ma hasonulni a vadakhoz. Egyedül az ember kitágítása a fontos. Szűkítés süllyedéssel jár, tágulás fölemelkedéssel. Nekem minden politika kevés. Még a művész is kevés, a költő is kevés.

(Hamvas Béla – Interview)

Jobbágy Károly: Mondják, a Himnuszt énekelték

Mondják, a Himnuszt énekelték,
úgy indultak a puskatűznek,
s a könnygáz, meg a tűzzel telt ég
sem riasztotta vissza őket.

Csorgott a könnyük.
Talán sírtak.
Csorgott a vérük.
Belehaltak.

Diákok voltak.
S ők csinálták
a dicsőséges forradalmat!

A Motorola nem vacakol sokat, kijön egy olyan telefonnal, amiről tudjuk egyrészt, hogy a Droid névre hallgat, tehát meglovagolja a kevésbé kocka réteg felé az Androidból eljutó információhullámot (”ez a Droid volt az a Guglés izé, nem?”), másrészt,  hogy olyan tulajdonsággokal rendelkezik, amilyennel az iPhone, mint piacvezető okostelefon sajnos nem. Kiadtak egy provokáló reklámspotot, amivel a telefon novemberi debütálását próbálják előkészíteni. Az iPhone elleni marketing első része mindig sikeres. Rengetegen megnézik a videókat, hasonlítgatják, méricskélik a kütyüket, de többre eddig senkinek nem sikerült jutni. Lássuk!

(tovább…)

Elnézést a mostanában felmerülő kellemetlenségekért, a Grund motorja kisebb-nagyobb módosításokon megy keresztül. Köszönjük a türelmet!

2004 vagy 2005 nyarán egy záporos fesztiválnapon a Zöld Udvarban 8-10 ember várta izgatottan, hogy először hallja élőben a netről hónapokkal korábban lehuzigált Kaukázus-dalokat. Köztük én is. Most öt vagy hat évvel később azt olvasom a zenekari honlapon, hogy 2010. január 2-án a Gödör Klubban tartja búcsúkoncertjét a Kaukázus, és nem vagyok különösebben izgatott.

Hogy feloszlik-e ezzel a Kaukázus, azt nem tudom. Voltunk már azóta is aktív zenekarok búcsúkoncertjén, de ez most hihetőnek tűnik. Egy biztos, ott a helyem, és szeretném kérni a Balaton című dalt. A Tumblr blogokon már örömtáncot járnak a magyar júzerek.

Gergo

Minden ember életének vannak megszentelt pillanatai. Mindenki számára más jelenti a szentséget. Elalvás előtt átölelni, evés előtt kenyérre kenni, visszaindulás előtt körülnézni.

Megmondom, a fentiek mellett számomra az egyik legszentebb pillanat az, amikor az előző esti tábortűz parazsát életre keltve fém bögrémben vizet forralok a kora reggeli kávéhoz. Nem olyan gyakran van ebben részem, és ha erdőn-mezőn járok, ki nem hagynám. Persze kapásból fel tudnék sorolni negyven dolgot, ami sokkal fontosabb, sokkal szebb, sokkal szentebb, és mégis: újra és újra visszatérek ehhez a formához a parázzsal, erdővel, fémbögrével, kávéval. Olyasmi ez, amit ilyen intenzitással csak egy férfi élhet át, ez a Marlboro man fíling, a határtalan és a végtelen szabadsága, az úton levés, a táborozás, a háború kontextusa. Szó sincs arról, hogy a nőnek ne lenne meg ebben a helye. Élet csak ott van, ahol küzdelem van, ahol dipolaritás van, ahol nem lehet eldönteni, hogy a férfiak és a nők közötti feszültség harcból vagy szerelemből táplálkozik-e.

Most épp itt gőzölög előttem a kávém, és már nem tudom megmondani, hogy hol válik el ebben a fehér párában a reggel, a magány, a harc, a szerelem. Ilyenkor nincsenek pólusok, csak ez a mindent átható szenvedély, ez az életintenzitás… Az égő csipkebokor tüze, az aranycsinálók tüze, a táborban ébredők éjjeli őrtüzei.

Most pedig útra kell kelni, és ezt az egybeolvadt unikornis-életet ismét erőnek erejével dipólusaira kell bontani, karddal választani ketté az igent a nemtől, a harcot a békétől és a férfit a nőtől. Ez persze tarthatatlan állapot, és hosszú távon senki nem cserélheti fel az életre. Az élet, az unikornis-lét vagy a szerelem intenzitása mérhetetlenül nagyobb, mint a harcé, vagy bármilyen atomháborúé. És mégis van, mikor ezt a megkülönböztetést, ezt a harcot végig kell vinni. Esetünkben a kard egy Nagy István-féle szalonnázókés lesz.

Képzeld, itthon megy az élet. Reggel ittam egy kávét, ettem egy falást, és bementem órára. Le-lekókadt a fejem, és aztán jártam egy nagyot a városban. Azon kaptam magam, hogy a Rákóczi pékségben hamburgert eszem, és aztán hirtelen megint kinn voltam az utcán. Nem volt semmi, ami fogadott.

(tovább…)