Minden ember életének vannak megszentelt pillanatai. Mindenki számára más jelenti a szentséget. Elalvás előtt átölelni, evés előtt kenyérre kenni, visszaindulás előtt körülnézni.

Megmondom, a fentiek mellett számomra az egyik legszentebb pillanat az, amikor az előző esti tábortűz parazsát életre keltve fém bögrémben vizet forralok a kora reggeli kávéhoz. Nem olyan gyakran van ebben részem, és ha erdőn-mezőn járok, ki nem hagynám. Persze kapásból fel tudnék sorolni negyven dolgot, ami sokkal fontosabb, sokkal szebb, sokkal szentebb, és mégis: újra és újra visszatérek ehhez a formához a parázzsal, erdővel, fémbögrével, kávéval. Olyasmi ez, amit ilyen intenzitással csak egy férfi élhet át, ez a Marlboro man fíling, a határtalan és a végtelen szabadsága, az úton levés, a táborozás, a háború kontextusa. Szó sincs arról, hogy a nőnek ne lenne meg ebben a helye. Élet csak ott van, ahol küzdelem van, ahol dipolaritás van, ahol nem lehet eldönteni, hogy a férfiak és a nők közötti feszültség harcból vagy szerelemből táplálkozik-e.

Most épp itt gőzölög előttem a kávém, és már nem tudom megmondani, hogy hol válik el ebben a fehér párában a reggel, a magány, a harc, a szerelem. Ilyenkor nincsenek pólusok, csak ez a mindent átható szenvedély, ez az életintenzitás… Az égő csipkebokor tüze, az aranycsinálók tüze, a táborban ébredők éjjeli őrtüzei.

Most pedig útra kell kelni, és ezt az egybeolvadt unikornis-életet ismét erőnek erejével dipólusaira kell bontani, karddal választani ketté az igent a nemtől, a harcot a békétől és a férfit a nőtől. Ez persze tarthatatlan állapot, és hosszú távon senki nem cserélheti fel az életre. Az élet, az unikornis-lét vagy a szerelem intenzitása mérhetetlenül nagyobb, mint a harcé, vagy bármilyen atomháborúé. És mégis van, mikor ezt a megkülönböztetést, ezt a harcot végig kell vinni. Esetünkben a kard egy Nagy István-féle szalonnázókés lesz.