Az évek során hagyománnyá érett, hogy a nagy nemzeti ünnepeken egyszerűen csak szeretem Magyarországot. És a barátaim is ezt teszik. Evezünk a Dunán, otthon vagyunk, vagy mint most, kirándulni megyünk. Eredetileg a közelben akartunk járni egyet, aztán szépen lassan kikerekedett, hogy közel három napot fogunk a Bükkben eltölteni. Hárman.

Budapest-Eger-Bélapátfalva. Bélapátfalván még esett az eső, úgyhogy beültünk a helyi korcsmába egy indító kávéra. Éppen akkor fúrták a falat, hogy felszerkesszenek rá egy hatalmas, bekeretezett Nagy-Magyarország térképet.

Bélapátfalván megnéztük a cisztercita romot és templomot, majd bevettük magunkat az erdőbe. Valahol menet közben elállt az eső.

A kocsmában csak néhány műanyag palackot kértünk, hiszen tudtuk, hogy a Bükk (főleg eső után) tele van forrásokkal. Nem akartunk több liter vizet cipelni felfelé. A források mellett több érdekesség is található a hegyen, például ismert és ismeretlen német katonák sírjai is.

Az első nap időjárása amolyan hol esik, hol süt mintázat szerint alakult. Több kiló kajával a hátunkon vágtunk neki az emelkedőnek, és a friss avar igencsak csúszott a talpunk alatt. A felhők lassan kúsztak felfelé a hegy oldalán, így attól függően, hogy épp völgyben voltunk-e vagy gerincen, tejfehér ködben vagy napsütésben haladtunk előre. Az egyik kiépített forrásnál aztán ettünk egy falást (májkrémes alma!), és megtöltöttük a palackokat tiszta forrásvízzel.

Eredetileg azt terveztük, hogy a Cserepeskői barlangban töltöjük majd az első éjszakát. Igencsak sötétedett, amikor a sűrű ködben felértünk a bivakhoz. (Aki nem tudja elképzelni a barlangszállást, annak segít a Google) Ám sajnálatunkra láttuk, hogy egy tizenháromfős csoport elfoglalta a deszkaajtós sziklaüreget. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a második napra tervezett szállásunkat keressük fel, a Toldi-kunyhót. A felhőben ereszkedtünk lefelé, talpunk alatt nyálkás, éles kövek sorakoztak. Lassan korom sötét lett körülöttünk. Így értük el az Őserdő határát. Egyszerre csak egy kerítésbe ütköztünk, majd megtaláltuk a mászókához hasonló lépcsőt, amin keresztül bejuthattunk az ősbükkösbe. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a Jurassic Parkba indultunk volna. A feketeségben gigászi gyökérzetek bukkantak fel előttünk, hatalmas, fekete törzsű, kidőlt bükkök. Mintegy fél óráig jártunk ebben a különleges világban, aztán ismét elértük a kerítést, és elhagytuk az Őserdőt. A legérdekesebb az volt benne, hogy még ott, az erdőben is nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a városban. Odafelé csak egy nagyobb mufloncsordával találkoztunk. Az embernek nincs különösebb félnivalója.

Ahogy közeledtünk a kunyhóhoz, két lámpa halvány fényét pillantottuk meg a távolban. Néhány perccel érkeztünk csak korábban a szálláshoz, mint a két kutyás fickó. Ők eredetileg egy barlangot kerestek, de rájuk esteledett. Egy kicsit csalódottak voltak, hogy elfoglaltuk mindhárom deszkapriccset (”Ha tinilányok lennétek, már aludnánk!”), aztán megosztottunk egymással bort s pálinkát, majd odébbálltak az éjszakába. Szerencsére a szállást rendben találtuk, az ágyak alá készített fával azonnal begyújthattuk a kis Salgó vaskályhát, ami ontotta magából a meleget. Izgatottan aludtam el: vajon milyen lehet a kunyhó, vajon hol vagyunk?

A fáradtság megtette hatását, másnap reggel sokáig aludtunk. Körbejártuk a kunyhót, elrendezgettük a környékét, és nekiálltunk ebédet készíteni. Kicsit sokáig tartott, míg a kis vaskályhán felforrt a fazék tartalma, de annál jobb kedvvel estünk neki az elfogyasztásának.

Azt már láttuk, hogy a tegnapi esős-ködös időnek nyoma sincs. Szépen sütött a nap, madarak énekelgettek a fák csúcsain, és az apró makkocskák folyamatosan potyogtak az avarba. Kerestünk egy forrást a völgyben, ahonnan egy kicsit zavaros vizet tudtunk csak nyerni. Sebaj, felforraltuk teának, és főzni is lehetett vele. Közben somot ettünk, és a kunyhó előtt is raktunk egy tüzet. Egy szál ingben sem fázott az ember.

Egyébként a vizes bükkel igen nehéz volt korrekt tüzet rakni. Nehezen is gyulladt meg, és folyton babrálni kellett vele, hogy égjen.

Lassan eltelt ez a nap, a kajánk nagy részét megettük, és megbeszéltük, hogy másnap korán, a kelő nappal indulunk el mi is felfelé. Este a kályhán gesztenyét pirítottunk, és odakinn a tűz mellett egy keveset énekeltünk, pipáztunk, boroztunk. Nyitott ajtónál hajtottuk álomra a fejünk. A fák között a kuvik szólt néha, egyébként minden neszünk az erdő csendjébe veszett.

Valahol nyolc óra magasságában értünk fel a 949 méter magas Tar-kőre. A kilátóhelyről lenyűgöző látvány tárult elénk: mintha a nap aranyfénye az égből a földre ömlött volna. Leírhatatlan látvány, meg sem próbálkozom vele.

A fotók egyáltalán nem adják azt vissza, amit láttunk. Valahol itt, ezen a reggelen kezdődik Magyarország. Az Egerből felúszó köddel, a nap ragyogásával, ezzel a pipázásra termett csenddel. Ezzal a távlattal, hogy van hová előre nézni. Ahol végre mindenki bántódás nélkül lehet önmaga. Azt éreztem, hogy itt, ezen a kopasz bércen, itt mindannyian elférünk, itt aztán nem kell hazudni, sem félni vagy elbújni. Nem volt hová sietni, nem volt mit gyűjteni. Október 25-én, reggel nyolc órakor: ez volt az én ‘56-os megemlékezésem a jövő Magyarországáról.

Lassan elhagytuk a Tar-kő magaslatát, és útnak indultunk a végcélunk, Miskolc-Ómassa felé. Ereszkedni kezdtünk a hegy oldalán, és egy órával később már kirándulók sokaságával találkoztunk.

A nap egyre erősebben tűzött, mint egy valódi októberi délutánon. Nem messze előttünk egy magára maradt muflon szaladt a hegyoldalon, később pedig egy termetes bagoly kísért röptével bennünket egy darabon.

Lassan beértünk Ómassára. A völgybe épült kis településre még délben sem tűzött be a nap. A nedves, mohás, álmos kis faluban lassan pöfékeltek a kémények, halkan csobogott a hegyből lecsorgó forrásvíz az árokban, és az emberek is egészen csöndesen végezték napi tevékenységüket. Mögöttünk és mellettünk még többszáz méterrel magasodott fölénk a Bükk, amikor a falu főterére értünk, ahol a Vadász Kocsmában leültünk megpihentetni fáradt végtagjainkat. Hosszúlépés nekem. Hazafelé Szilvásváradon és a miskolci Tiszai pályaudvaron át vezetett az út, és este már a remekül sikerült hétvége örömével aludtam el.