Radnóti Miklós 1909. május 5-én született, Magyarországon. Radnóti Miklóstól a hatalom, ez az ország, az apparátus, mindent elvett, amit egy embertől csak el lehet venni. Szabadságot, otthont, szerelmet, méltóságot és végül az életet.

Az utolsó jele annak, hogy Miklós él, egy kis füzet volt. Szerbiából, Bor rézbányáiból juttaták el a munkaszolgálatosok Bukaresten keresztül azzal, hogy a költő kéri, adassák ki műveit. Benne lágerekben és munkaszolgálaton írt versekkel, hibátlan és pedáns írással. 1946. augusztus 1-én az Új Élet című lap 14. oldalán a következő közlemény jelent meg: “Jelentkezzenek az Abdán meggyilkolt munkaszolgálatosok hozzátartozói.” Alatta lista, 12-es sorszámmal Radnóti Miklós. Megtalálói az abdai tömegsír gödréből gyalulatlan deszkakoporsóba tették, ennek során találták meg zubbonya zsebében utolsó noteszét, a Bori noteszt.

Radnóti Miklóstól ez az ország mindent elvett, amit csak elvehetett. “Zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a láger őrei.” Mégis, halálraítéltként is rendet teremtett a pogány, barbár embertelenségben. Utolsó versei is a hazáról, a hazatérésről szólnak. Számomra Radnóti alázatos hazaszeretete a példa, azé a Radnótié, aki még az utolsó Razglednicában is németül szólaltatja meg gyilkosát. Radnótit mindenkor kortársamnak tekintem.

“Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?”

Gergo