Az első előadás, azaz 2008 májusa óta, sőt már az azt megelőző beharangozó fázisban is zavaróan bugyutának tartottam a címet. Hogy lehet egy bárminek ilyen nevet adni?

Megérkezéskor kilométeres sor fogadott a ruhatárnál, ahol egy fél nézőtér kabátjait két idős hölgy rakodta. Innen üzenem a kedves szervezőknek, hogy ez ilyen formában bizony kevés, ahonnan példát lehet és kell venni: Vígszínház.

Szeretem a musicalt úgy általában, mert könnyed, akkor is érthető, ha három percig nem összpontosít a néző, fülbemászó dallamokkal operál és ezek révén a huszadik-huszonegyedik századi, tévé előtt nevelkedett ember is könnyen megtalálhatja a maga helyét a színházban. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor pár éve kijöttek Harry Potter-könyvek: teljesen mindegy, hogy mi a véleményed róluk, de tény: Rowling emberek millióival szerettette meg az olvasást, mint olyat.

Valami ilyesmit várhatunk az operettől és a musicaltől is, csak a színházzal kapcsolatosan. JanSz nevű fórumozó írja a darab hivatalos vendégkönyvében:

“Kicsit megvárattak az előcsarnokban minket, de a jegyszedőktől kapott mindenki egy világító rudat. Már az első reakciókon látszott, hogy visszatérő és értő közönség jött össze. Az egyetlen igazán – viszont nagyon – dühítő dolog az volt, hogy Serbi mikroportja nem működött a bevezető jelenetben. De végig nem! És még egy mikrofont se nyomtak a kezébe.”

Serbán Attila, Gallusz Niki, Posta Victor, stb. szereposztással ment a 100. előadás. Az elején (~második jelenet) Attila mikroportja valóban nem működött, ami azért is volt különösképpen zavaró, mert az azt megelőző jelenetben Gallusz “magas hangoknál fátyolos lesz a hangom” Niki (bocsánat, egyébként remek torka van!) amúgy is igen markáns vokálját túlerősítették. Szerencsére a folytatásban nem volt több technikai malőr.

Milyen értő közönségről beszélhet vajon JanSz barátunk? Nem szeretném túlfeszíteni a húrt, ezért csak házi feladatként: gondolkodjon már el mindenki azon, hogy vajon milyen kompetenciák szükségesek egy effajta sikermusical megértéséhez! A leveleket Norvégiába, a bergeni halpiac kettes számú standja alá kell címezni, válaszborítékot mellékelve.

Ennyit a negatívumokról. Gyorsan túl akartam rajtuk esni, mert alapvetően a színházi teljesítménnyel semmi probléma nincs, szórakoztató, élvezhető, rengeteg helyen vicces, olykor fájón együgyű, de talán épp ez adja a varázsát. A 100. előadásról történt megemlékezés rendben volt, a nézőket bevonva ünnepelték magukat. Pl. egy hete a Pán Péteren semmi bónusz nem volt, bizonyos szempontból érthető módon. (Az is századszorra került színpadra – a szerk.) Egyesek állva tapsoltak, mi ennyire azért nem voltunk felajzva.

A díszlet nagybetűsen KIVÁLÓ volt, ahogy azt egyébként Kentaurtól már megszokhattuk. Rományi Nóra jelmezeit is érdemes megemlíteni, engem teljesen lenyűgöztek. Elvis Presley-vonal belekeverése részemről öt pontos, gyakorlatilag hangosan röfögtem, amikor a fáraót Elvis-imidzs mögé rakva mutatták be. Rendező: Szirtes Tamás. Társrendező: Szerednyey Béla.

Olvasgattam kicsit az előadás honlapját, ahol azért rögtön szembetűnik, hogy a Madách bármennyire is el van szállva magától és “best-seller” darabjaitól az utóbbi időben, annyira azért mégsem megy jól, hogy ne egy 2002-ből itt maradt webfejlesztővel terveztesse meg a közönség kedvenc előadásának webes megjelenését.

Próbálok objektív maradni, az előzetes beszámolók, visszhangok miatt nagyon sokat vártam a darabtól, s pont ezért igen nehéz maradéktalanul lenyűgöznie. Ennek ellenére jár az 5 pont, nem tehetek mást.

(A képek a feljebb linkelt, hivatalos honlapról származnak.)