Idén is megszűnik a Kispál és a Borz zenekar, vagyis határozatlan ideig nem koncertezik. A búcsúfellépés a Sziget mínusz ennedik napján lesz, a beugró hat rugó. Pararamm.

Akár viccet is lehetne csinálni a Kispál megszűnéséből, a Kossuth-díjból meg az utóbbi néhány év látványos vergődéséből, ha nem arról a zenekarról lenne szó, amelyik egy kissé sánta Krisztusként rántotta az ég felé a hazai könnyűzene aspiránsait. A Kispál szerepe elvitathatatlan, aki még mindig a szövegek “érthetetlenségén” vagy az énekes hangján van kiakadva, annak továbbra is ott van örök lehetőségként Fenyő Miklós.

Ilyenkor az összes dilettáns bértollnoknak és olvasottságra hajtó bloggernek kényszeresen meg kell nyilvánulnia. Mondanám, hogy ezzel a poszttal most én is ide tartozom, de hát egyrészt minket sose fognak kitenni az index címlapjára, másrészt meg néhány éven át minden Kispi fellépésen ott voltam. Pedig fiatal vagyok, bezony.

A következő mondat előtt meg kell jegyeznem, hogy én a Kispált nagyon szerettem. A következő mondat pedig az, hogy az utóbbi néhány évben már a pokolba kívántam az önismétlő és beragadt zenekart. Emlékszünk arra a bizonyos EFOTT-os szétcsúszásra. Én például nem, mert nem voltam ott, de P azzal hívott fel, hogy “Lovasi gyakorlatilag elküldte a közönséget a picsába.” Na, attól kezdve tényleg elég fura dolgok történtek.

Nem vagyok régi motoros, 2002-ben ültünk be G-vel a Szigetes Wan2-sátorba Bandi a hegyről koncertre. Egyébként akkor döntöttem el, hogy egyszer visual jockey, menő rövidítéssel vj leszek. Egyébként lettem is, de már annak is rég vége. Vissza: a Bandi a hegyről nagyon jó volt, és attól a naptól kezdve nem néztem idiótának G-t, amiért ilyen elmebeteg hülyeséget kell hallgatnom vele a koliszobában. G szuvenírt akart kérni a Kispál Andrástól, aki röhögve a kezébe nyomta a lakáskulcsát. Aztán persze mégsem adta oda. (Ezt egy kicsit átköltöttem, de így viccesebb.) Ilyesmik.

Aztán Szilveszter a Millenárison, aztán Molotow, aztán a jó ég tudja, hát a Kispál aztán mindenhol fellépett. Szigeten mindig, Fesztergomon mindig, aztán a megboldogult Almássy téren is, meg a Schönherz koliban, meg az összes olyan helyen, ami nem a Gödör, mert a Gödörben valamiért sosem. Emlékszem, a Szegedi Ifjúsági Napokon tudósítóként voltam jelen, és akkorát pogóztunk a Kicsit szomorkásra, hogy letettem a hajam. A koncert egy pillanatában csak a stroboszkópok villogtak, és a vak sötétben csak a vibráló testeket és a hatalmas port lehetett látni. Tizenvalahány évesen kicsit szomorkás volt a hangulatom, Kispál szólt mindenütt. Állandó harc az atyai tekintéllyel, hogy akkor ez most hülyeség-e, drogos-e, butító-e. Pedig akkor már milyen régi zenekar volt a Kispál.

Aztán most írják s mondják ezeket a hülyeségeket, hogy így a Lovasi meg úgy a Lovasi. Ebből látszik, hogy soha nem ittak együtt a dobossal, nem lángosoztak a billentyűssel, spanoltak a gitárossal vagy szívtak együtt a roaddal. Mert a Kispál és a Borz az nem a Lovasi volt. Na jó, legyen 50-50.

Szóval itt van ez a zenekar, mindenféle ki- és behatással, mindenféle egykori meg jelenlegi taggal, mindenféle közönséggel. Például ott volt a kockásinges, szemüveges, bakancsos bölcsésztini hosszú hajjal, az tényleg emblematikus. Az öregek mesélik, hogy valamikor egy Wartburgban aludt a zenekar a koncert után. A fiatalok közül talán nem is ember, aki nem kamuzik legalább egy közös berúgást valamelyik Kispi-zenésszel. (Nem gondolkodott még el azon, hogy bírja végigcigizni Kispál András az összes koncertet, stb.)

Nincs mit ragozni, a Kispál és a Borz a 90-es évek legfontosabb, és a 2000-es évek legjobb magyar zenekara volt. Nem csak zenében, hanem életérzésben is. Egy koncerten hallani József Attila és Hamvas Béla idézeteket mindenféle félig szürreális dalszövegekben – kell ennél több akármelyik önmaga tudati tengelye körül pörgő fiatalnak? Hát nem. Aki egy kicsit nem volt szerelmes a Kispálba, az szerintem nem is volt fiatal. Nem az Andrásba, hanem a zenekarba. Egészen tekintélyes korú embereket is ismerek, akik a Kispál iránti szerelmük révén lettek újra fiatalok. Aztán persze jöttek új korok, és Pannónia egyéb csillagai is ontották a szép dalokat. A 30y meg a Kaukázus sikere megmutatta, hogy ettől kezdve nem elég szépet vagy egyszerűt csinálni, mert megváltozott a világ, megváltozott a közönség, megváltoztak a zenészek, a szórakozáshoz való viszonyunk, szóval minden, ami miatt a Kispált olyan nagyon szerettük. Megváltoztunk, na. Ma már nem dobogna a torkomban a szívem, ha a Wan2-sátorban a délután négy-hat körüli kezdésre várnánk a deszkapadlón törökülésben. Pedig az ott tényleg minden volt, és attól kezdve éveken át az érzelemvilágom teljes projektív felülete. Irkálják csak a kattintásért küszködő bértollnokok a marhaságaikat arról, mi volt, mi nem volt a Kispál és a Borz. Nekem minden mixtape első és utolsó dala. Volt. Van. Lesz.

Hát szóval.

(A hazai bootleg és taper közösség iránti elévülhetetlen érdemeiért ezennel CrO2 díjjal tüntetem ki a Kispál és a Borz zenekart, és saját magamat.)