Terry Gilliam új filmjét jó érzés nézni. Jelölt spoilerhatáros elemzés.

(tovább…)

A Wim Wenders rendezte Berlin felett az ég (Der Himmel über Berlin, 1987) a legkomolyabb angyali színjáték, amit valaha láttam. Biztos vagyok benne, hogy még négyszer-ötször meg fogom nézni a következő évben, annyira súlyos monológokkal operál. Wenders szó szerint vette a transzcendenst (szó szerint “átlépő”-t jelent a szó), és megmutatta, miért szívás pusztán a Szellemben, vagy pusztán az anyagban élni. Hogy miért szívás akár egyik, akár másik nélkül élni. Most vagy soha. Valami történt, és történik még mindig, ami összekapcsol. És csak most igazán. Ki ne mondhatná, hogy egyszer együtt volt egy másik emberrel? Én együtt vagyok. Egyszer volt, és lesz ezután mindig.

Valahol a legnagyobb télben, a legnagyobb sötétségben születik a fény. Mi értelme ott a színeknek, ahol minden fényből van? A fény van, és legfeljebb helyenként halványabb. De fény van ott is, ahol színek vannak. Mindenki egyre vágyik, legyen fenn vagy lenn: a transzcendenciára. Az örökre és a múlóra. De hogy transzcendál egy angyal?

A Berlin felett az ég egy rendkívül elgondolkodtató, lassú tempójú, félig fekete-fehér műalkotás, ami helyenként épp úgy szobrászkodik az idővel és időtlenséggel, mint Tarkovszkij bármelyik filmje. Mostantól ha azt kérdezik tőlem, mi értelme van egy szűk réteg által megnézett “művészfilm” leforgatásának, akkor azt válaszolom: Berlin felett az ég.

Végre örülten, végre már nem egyedül. Végre őrülten, végre már megváltva. Aztán meglátta és rohant feléje. Meglátta és átölelte.

Bajla ugyanerről itt, kösz neki a tippért.

Tegnap este megnéztük Wes Anderson filmjét, az Édes vízi életet. Régóta lógott a levegőben, úgyhogy nekivágtunk. A rendezőt nem ismertem, a szereposztásról fogalmam sem volt, így aztán csodás meglepetések értek.

(tovább…)

Tegnap este az asztalom egy messzi-messzi szegletében rátaláltam a néhány hónappal ezelőtt kölcsönkapott Comandante DVD-re, és gondoltam épp elég laza kis műsor lesz ez a nap zárásához. Nem sokat tudtam róla, hogy pontosan mit is fogok látni, valami interjúfilm Fidellel.

(tovább…)

Michael Jacksont korábban sem kedveltem, de akkor, amikor a pedofil hajlamairól és tetteiről kezdtek cikkezni a lapok, végleg befellegzett a pop királya és a twitter királya közötti viszonynak. Zsuzsi ennek ellenére nagyon szerette volna látni, hallani az ikont ( még ha csak 2D-ben is), ezért félretéve minden ellenszenvet, elzarándokoltunk az idehaza mindössze két hétig vetített werkfilmre. Nem bántam meg.

(tovább…)

Egy példa a blog-könyv-film kontinuitás visszásságaira.

(tovább…)

Z. barátom a minap megkért, hogy rendeljem meg neki a bookline.hu-n keresztül a Szindbád című magyar filmet. Azt mondta, ez a kedvence. És hogy két példányban volt meg neki VHS-en azért, hogy az egyik kazetta mindig ahhoz a ponthoz legyen tekerve, ahol a Krúdy hősét játszó Latinovits így mereng: “Vajon isznak-e még a Kék Hordóban eperpálinkát?”

Szerencsére a DVD-knél minden fordítva működik, itt a jó filmeket lehet olcsón megkapni. Amint lett egy szabad estém, feltettem a Szindbádot. És már 10 perc után a rabja voltam. Ritkán jövök ilyen sznob szöveggel, de Huszárik rendezése és Sára Sándor operatőri munkája olyan szinten teszi helyre az embert, amire csak a legjobb filmek képesek. Itt egy beállítás inkább kompozíció, és az egyes képeknek olyan mélysége van, hogy az ember szinte kézzel tapogatja a csontból kihullott velőt. Azokról a villanásnyi snittekről nem is beszélve, amelyek egyenesen Szindbád fejéből kerülnek a vászonra. Egy-egy női név elhangzásakor fedetlen női melleket, fésűt, régi fényképeket látunk pillanatokra. Olyan pszichedelikus lüktetése lesz ettől a filmnek, ami ma is megmozgatja a néző tudatát. A színes kosztümös film minden szereplője mesterkélt kicsit, ahogy a legjobb magyar színészekhez illik. De a legmesterkéltebb maga Latinovits, akinek a mesterkéltté vált Szindbádot kell eljátszania.

Szindbád női csak elmúltukban lesznek szerelmesek. De Szindbádot szeretni még akkor sem tudják. Ő pedig, mint egy gyerek, éli és halja a pillanatot. A film Krúdy Szindbádjáról szól, akinél jobban irodalmi hős talán sosem szerette és habzsolta jobban az életet. A film az élet legdrámaibb pillanatáról szól, a halálról. A virág kinyílása és elhervadása ugyanaz a mozzanat. A parázs felizzása a fa hamuvá porladása. Egyik pillanatról sem lehet már tudni, hogy még az élet-e, vagy már a halál. Fiatal nőkkel enyelegni a temetőben. Más feleségét elszeretni, és aztán hagyni meghalni. Az életet szerelem nélkül üresnek és értelmetlennek érezni, és kiugrani az ablakon. Részegen, játékból eljátszani az öngyilkost. Szindbád a közelgő halált megérezve felkeresi egykori szeretőit. Vajon mi lehet velük? De csak egy van, aki neki nem hazudik, és akinek ő sem tud. Az idős Majmunka finom vacsorákat ad az őszülő Szindbádnak. Téged szeretlek, mondja Szindbád. Milyen jó nekem, hogy hűtlenek a nők, mint a reggeli harmatok. Így aztán néha rám is sor kerül, mondja Majmunka.

A Szindbád az elmúlás filmje. Tudjuk, hogy nem mérnek már eperpálinkát a Kék Hordóban. A pincér már nem tudja, hogy a gesztenyével töltött fácánban a gesztenye olasz-e vagy magyar. Az emberek már nem tudják mi az élet, mondja Szindbád a bárzongorának dőlve, és egy fiatal nővel flörtölő öregúrra néz: vajon meg szokott-e halni az ilyen régi törzsvendég? A legérdekesebb mondás talán mégis az, amikor a templomkertben ülve így szól a ferences paphoz: nekem tulajdonképpen egy kertben kellene ülnöm. Ez az utolsó lehetőség, hogy visszatérjen az életbe.

Aki valami nagyon szépet és nagyon igazit akar látni, annak ajánlom a Szindbádot.

Épp most fejeztem be a Mátrix trilógiát. Ezen a héten végignéztem mindhárom részt, ami nagy szó, hiszen azt gondoltam, hogy a Mátrixból csak egy van, és a többi holmi töltelék, újabb bőrök lehúzása, vagy elkapkodott szuperprodukció. Hogy ez mennyire nincs így, arra bizonyíték, hogy most írok. Na persze nem nektek bizonyítok ezzel, hiszen ti legjobb esetben is csak holnap reggel kapjátok meg ezt a posztot.

(tovább…)

Többen megkértek, hogy jelezzek, ha a nagyobb netes “tékákban” fellelhető lesz a főleg fiatal lányok körében népszerű, Alkonyat című film szinkronos változata. Jelzek.

Itt a vizsgaidőszak, a legalkalmatlanabb időpont egy újabb sorozatra való függőség kialakulásához.

(tovább…)

Egy meglehetősen nyomasztó, kicsit talán szájbarágós, de mindenképpen érdekes kritika a világról, amiben élünk – ez a Subservience. Na jó, talán erős kicsit ez az általánosítás, inkább a világnak egy részéről szól, egy bizonyos nézőpontból.
A gyurmafilmnél jobb stílust aligha lehetne ehhez találni, nekem mindig abszurdnak, sőt ijesztőnek tűntek ezek a filmek. Ezt a hatást pedig csak erősítik a hangeffektek.

A rendező: Patrick Bouchard.

A film DAJCS. Ha ilyesmiről hallunk, akkor joggal és zsigerből kérdezhetünk rá partnerünknél arra az egyszerű dologra, hogy műfaját tekintve Hitler-közeli élményre oder Frau Merkel és a rosszcsont kölykök egy szem csúnya lánnyal típusú jajongásra számíthatunk-e. Most az egyszer nem ilyen egyszerű a dolog.
(tovább…)

Madárz in Debrecen.

Robotok mit sem sejtő csoportja száll le néhánymillió évvel ezelőtti bolygónkon. A helyi őslakosokkal való kommunikáció… kihívásokkal telinek bizonyult. Az esetet dokumentáló film alant látható. Nyomokban majmot tartalmaz.

(tovább…)

Underground posztszoc mozi 1995-ből. Valami olyasmi, amiről el sem hiszed, hogy létezik.

(tovább…)