Az érdi SteakHouse Érdliget közelében található, a nagy étteremkomplexum (értsd: három vendéglő, egy kocsma) oszlopos tagja az Érdliget felé vezető úton. Jeges hidegben vágtunk neki a jó negyed órás sétának, de azt kell mondjam: megérte.
A fenti képen grillezett pulykacickó látható füstölt sajttal és forró barackkal, a lentin szintén grillezett csirke ficánkol saslik jelleggel, görög salátával megbolondítva.
A végén egy-egy deci édes tokaji szamorodnival öblítettünk. Hogy a pincér miért nevetett azon, hogy a barátnőm adagja nagyobb kinézetre, mint az enyém, számomra rejtély. Így szivárog el a borravaló fele seperc alatt. Jól éreztük magunkat, a tálalt fogások ízletesek voltak. Ahhoz képest, hogy ez egy vidéki étterem, simán budapesti árakkal számolhattunk.
Hivatalosan tavasz van, ugyanis március 1. a meteorológiai tavasz kezdete. Mi, földiek ebből nem sokat tapasztalunk, ma például hóesésben kellett hazajönni Óbudáról. Az égből nézve persze nevetséges a problémánk, felülről letekintve a Föld egy virágoskert: itt most épp pihi van, de például Thaiföldön egész jó idő lehet. Talán éppen a helyi vénasszonyok nyarát élvezik, vagy ilyesmi.
Nálunk sok minden arról árulkodik, hogy egyelőre marad a jeges-fagyos-hárompulcsis időjárás. Például a met.hu. De a jó öreg, és egyébként jobb sorsra érdemes Vörösmarty is bezsákolva figyel a róla elnevezett téren, és így leginkább a manapság divatos és tragikus fojtogatós szexnek állít csak emléket. Hogy ezt a téliesítést ki gondolta jó megoldásnak… Sebaj, gondoljunk csak arra, hogy fentről mindez csudaszép, egy virágoskert. Történhet itt bármi.
No de nem csak Vörösmarty az egyetlen, akivel ilyen rútul kibabrált az utókor! Nézzük meg, milyen tisztelet övezi Radnóti Miklóst, a magyar költészet szebb napokat is látott alakját!
Monthy Python jelenetbe illő volna, ha néhány percnyi szöszmötölés után a pakolászó munkások a magyar nyelv jól ismert “mitbámulszhe?!” fordulatával igyekeznének rábeszélni a kopottruhás Radnótit a távozásra. Sajnos ilyesmi nem történt, pedig én simán el tudnám képzelni.
Szóval láthatjátok, a tél most már tényleg nagyon unalmas. Talán március 15-e elhozza a tavaszt meg a szabadságot nemzetünk nagyjainak is, például Vörösmarty Mihálynak és Radnótinak. Egyébként ez a poszt kiváló példa arra, hogy nem csak egy versben kerülhet össze ez a két, egyébként más-más korban élő fickó, hanem ilyen egészen semmilyen blogposztokban is.
Megfigyeltem, hogy sokat változtak a ruházkodási szokások, amíg a kolostorban éltem. Jó, az egy dolog, hogy én nem tudok öltözködni, gyakorlatilag 10 éves ruhákat hordok, úgy nézek ki, ahogy. Aztán bemegyek valamelyik nagyszerű ruházati boltba, ahol a valaha volt ruhák másolatainak a másolatait árulják. És nem szégyellem magam. Egynyári nadrágok és pulóverek, rögtön 6-7 ezer rugó, mert divatos. Köszönöm, nem.
Aztán ott vannak ezek a borzalmas feliratos, meg nevetségesmintás ruhák. Hogy a már gyárilag szakadt, tépett izékről ne is beszéljek. Férfiaknak rózsaszín póló, hatalmas fehér CHICAGO felirattal. Valakinek feltűnt, hogy eltűnt a valóság? Amit élünk, az az élet silány másolata. Ehhez minek alkalmazkodni?
Tudom, hogy én öregszem, a többiek csak fiatalodnak. Ezért értsétek meg, amikor olyan mottóval kapok meghívót a “Kamionosok és örömlányok” fedőnevű farsangi buliba, hogy “A hétfő az új péntek”, akkor nálam ez legfeljebb mosolyt vált ki, aztán el is felejtem az egészet. Arról nem is beszélve, hogy mikor volt már hamvazó szerda, ami meg köztudottan a farsangi időszak vége, a böjti időszak kezdete. Értem én, hogy van, akinek tök mindegy, mert az egyetem ivásra való, meg azt is, hogy szépen lassan mindenből fogyasztásünnepet kell csinálni, és lassan bűnöző (de legalábbis sikertelen ember) válik abból, ki nem fizet be a torkos csütörtökre, nem vesz akármit Valentin-napra, vagy épp nem vált belépőt legalább három Kamionosok és örömlányok bulira, ahol elköltheti italra a pénzét. Félre ne értsen senki, szerintem jó móka a beöltözős party, meg a farsangnak is helye van, meg úgy általában az egyetemi ivászatnak. A farsang az épp arra való, hogy az ember túlzásokba essen, hogy direkt tovább menjen el, mint amennyire egyébként lehet. Úgyhogy mindenkinek jó bulizást akár jövő Karácsonyig is.
A hétvégén bővült a gépparkom egy Olympus C-2500L típusú fényképezőgéppel. A megjelenés évében, 1999-ben írott review-k szerint ez volt az Olympus high-end masinája, a professzionális eszköz. A kész képeket nézve ma már csak mosolygok azon, hogy valaha horribilis összegeket is kipengettek ezért a kissé otromba jószágért, ám szó sincs róla, hogy lenézném újdonsült fix obis (de 3x optikai zoomos) barátomat. A végtelenül csöndes működésű, szupergyors C-2500L a maga korában valóban csodának számíthatott, és némely területen még mindig odaver a 2006-ban vett Lumix-szériás Panasonicomnak. Igaz, az egy utrazoomos bridge, tehát nem tükörreflexes, mint ez az Oly.
Nem elég bekerülni a felsőoktatásba, bent is kell maradni. Gondolom minden középiskolás legalább egyszer már találkozott életében ezzel a bölcsességgel, de sejtelmük sincs róla, hogy mit jelent. Nem azért mondják ezt, mert a tárgyak vagy a vizsgák nehezek. Agy nélkül is abszolválható mind. Arra kell figyelni, hogy az ilyen és ehhez hasonló üzenetek a hallgatói tanulmányi rendszerben (ETR, Neptun, stb.) ne okozzanak agyfütyit és görcsös rángatózást:
A találós kérdés a következő, figyelem, igen bonyolult módon fogalmazok: Ti esti? MI EZ? A választ a definíció adja meg. Definio 4 = elhatárol.
Az ember felkel, első dolga, hogy Neptunt olvas. Hiba, nem szabad, fail, jaj. Csak és kizárólag este, nyugodt, meghitt körülmények között vetemedjetek erre a továbbiakban.
(A történés egyébként annyi, amennyit láttok, én sem értem. Jött egy levél, hogy valamit LEHET, hogy elcsűrtek. “Nem a te hibád, én voltam a hülye, de te szívsz miatta.”)
Vannak rossz emberek. Vagy csak olyan emberek vannak, akik soha nem tudják meg az igazságot arról, hogy a világ rájuk rakódó salakja (a korai szocializáció, a szeretet hiánya és szabálytalansága, stb.) miatt rosszak. A lényeg, hogy másodszor lopták el a szomszéd néni pénzét a szeme láttára lakásából. A kilencvenhez közeledő nénihez először fehér köpenyben érkezett egy nő, azt állítva, hogy a szemészetről küldték. Valószínűleg a kórháztól követte az idegen. Mindent vitt. Másodszor is – a könnyű zsákmányra – ugyanez a nő jött. Amíg az idős néni hátat fordított a résnyire nyitvahagyott bejárati ajtónak, a tolvaj már benn is volt a lakásban. Hiába látta a saját szemével, hogy egy idegen vetette be magát a tőle két méterre lévő ajtón, semmit nem tehetett. Először is, másodszor is sok pénze bánta. Tegnap délután megkért minket, segítsünk neki mentőt hívni, mert az idegeskedéstől szabálytalannak érezte a szívverését. A mentősök nagyon hamar megérkeztek, és megnyugtatták a nénit. Megkért minket, hogy ma reggel kísérjük el az orvosi ügyeletre, ha ráérünk. Elmondaná az orvosának, hogy nincsen túl jól. Úgy csináltuk, hogy ráérjünk, és elsétáltunk vele a közeli utcácskában lévő rendelőig. A bejárat előtt 5-6 ember várakozott. Az ajtó üvege benyomva, a kilincsen a fenti képen olvasható felirattal. Valaki a csengőhöz lép, hátha. Egy parkoló autóból kiugrik egy nő: “Nem lesz ma rendelés! Fél hétkor hívtuk a rendőröket, azóta se jött senki helyszínelni!” Úgyhogy lassan tipegve hazajöttünk. Bizony, vannak rossz emberek.
És tény, hogy nem lehetünk mindig ott, de ezentúl figyelni fogunk a szomszéd néni lakása körül ólálkodókra. Alapszabály: még akkor is fordítsuk rá a zárat, ha otthon vagyunk.
Leugrani a Balatonra, hogy ez része a magyar valóságnak, pár napra vonattal, ismerőshöz nyaralóba, vendéglátózni a nyárra, vagy csak úgy, fürdeni egyet. Atlétában és dorkóban rágni a szendvicset a vonat bőrülésén, Siófok-táblával hadonászni a hetes út szélén állva a közeledő autóknak, hátizsákkal, kulaccsal, a ruha alatt bikiniben, a kézben gitárral. Aztán szeptemberben valahogy elfelejtjük a Balatont lángosostul, német turistástul, röplabdástul, és elő sem kerül a következő májusig. Mi most megnéztük, hogy hogy néz ki a februári hidegben, befagyva.
Egyelőre vannak a blogolásnál fontosabb dolgok. Például kipróbáltuk, milyen a közeli Lehel csariban bevásárolni. Erre többször is volt már példa, úgyhogy most kipróbáltuk újra. Nincs is jobb annál, mint amikor a szállóporos-szmogos nagyvárosban hazaérve házi tejjel isszuk a kakaót, vagy egészen biztosan friss padlizsánból sütjük meg a vacsit. Most főleg csöndes olvasással, megérdemelt filmnézéssel, sütés-főzéssel telnek a napok. Sokat szól a rádió, ma lement a Csókolom első lemeze is (érdemes!), meg egy 2008. március 20-i Kafkáz koncert felvételét hallgatva is jót nosztalgiáztunk. Hogy amikor még. Most mindjárt indul az Üvegtigris 2., és én még mindig éhes vagyok, pedig egész csomó almáspitét megettem. A rizst pedig pálcikával is vállalom, ez a nap legfontosabb tanulsága. Ezek mennek.
Amikor Yann Tiersen koncertjén voltunk, meg az utána következő Triton fellépését hallgattuk, akkor jutott eszembe, hogy megírom ezt a posztot. Bajla társaságával ültünk a Gödör Klub kávézójában, és élveztük az örömjazzt. A jó zene különb hidat vert ember és ember közé, mint amire bármilyen politika vagy társadalmi mérnökösködés valaha képes lehet. Ugyanis, ha a politika egydimenziós irányából nézem magunkat, akkor mi legfeljebb egymásnak ősellenségei lehetnénk csak. Ő ez, én meg amaz. Azt is megkockáztatom, hogy a másik politikai identitását magasrendűnek elfogadni sohasem fogjuk tudni. A politika irányából az életünket egy lövészárokban kuporgó katona éli. Övét is, enyémet is. (Lehet, hogy mindezt csak én látom így!) Amikor jó zenét hallgatunk, olyankor csoda történik: az életem egyszerre két, egymással farkasszemet néző katona éli. A ránk kényszerített különböző uniformis alatt ez a két ember ugyanazt akarja: emberré válni, kimászni végre ebből a sárból, ebből a rozsdától, vértől, olajtól és gépzsírtól áztatott veremből, amit magunknak ástunk. Amikor jó zenét hallgatunk, akkor bennem két katona él.
Mondják, hogy az első világháborúban a szembenálló katonák nappal egymást lőtték a lövészárokból, esténként pedig a senki földjén kártyázással ütötték el az időt. Nem tudták hova tenni azt, hogy rokonaik, szomszédaik, barátaik (emberek!) voltak a túloldalon is. Vagyis hogy pontosan tudták. Ők tudták. Én itt és most kijelentem, hogy mostantól napom minél nagyobb részét igyekszem jó zene hallgatásával eltölteni, akár azon az áron is, ha a lelki valóságomba egész frontvonalak minden katonáit kell majd befogadnom, és nekik ilyen vagy olyan módon egy kis nyugodalmat adni, egy kocka vajat, lámpaolajat, egy meleg takarót.
Emlékszem, gyerekkoromban hétvégenként a rádió mellett ültünk, és vártuk, hogy kezdődjön az Oxigén. Akkoriban főleg a savas eső és a talajerózió volt a természetet fenyegető fő veszély. Az ózonlyukat csak később kezdték emlegetni. Hogy azóta mit találtak ki, azt nem tudom, rég nem követem már. Tudom, hogy a feledékeny tömegnek évről évre új influenzát ötölnek ki, régi-új háborúkat, ugyanúgy, ahogy új filmeket is kapunk. Kisiskolásként ott ültünk a bátyámmal, és Schmidt Egont hallhattuk a téli hónapok állatvilágáról. Korruptak voltunk: minden kijegyzetelt Oxigén egy pirospontot ért a tanárnál. Öt pirospont egy ötöst. Garantált az év végi kitűnő bizonyítvány. Akkoriban nem voltak vérre menő verekedések az iskolában, és ha a nagyszünetben be is kóstolták a bukott nagyok a kisebbeket, annak is legfeljebb sírás lehetett a vége. Nekem egyébként is szerencsém volt: a bátyám helyrerakta körülöttünk a hierarchiát, és általában szerettek is minket a többiek. Az agressziót akkoriban játékból űzték a gyerekek, így mindig a szenvedő félen múlott, meddig mennek el vele szemben. Megtanultuk érteni a másik jelzéseit, hogy mikor fáj, hogy meddig jó. Kialakult bennünk az empátia és az, hogy segítsünk a másikon. Az agresszió természetes és szükséges kelléke volt az életünknek. Ott ülök a rádió mellett, és valamelyik nem vonuló madár hangját hallgatom Schimdt Egon felvételéről. Közben pedig elképzelem magam tíz-tizenöt évvel késõbb. Egy vonat ablakán bámulok ki a behavazott szántókon keresgélő őzekre, és beírok magamnak egy pirospontot.
Oké, nekem ehhez az egészhez semmi közöm. Soha nem is voltam menzás, úgyhogy inkább maradjak ki belőle. Most az egy dolog, hogy az oviban én is ott ettem a többiekkel, meg hogy a szüleim szerint ott lettem finnyás, mert, ugye, nem is az oviról van szó, az csak három év. Na jó, én évvesztes vagyok, akkor mondjuk, hogy négy, de azzal se kéne felvágni. Úgyhogy inkább csak hallgassak is, a következő tizenkét évet szépen megúsztam.
Először a két ünnep közti lazázásban egy rádióriportban hallottunk róla először, hogy felmérést készítettek a magyar menzákon, és bizony nagy a gond. Aztán múlt héten az Indexkészítettöt részesvideoriportota témában. Hiába maradtam ki a klasszikus menza áldásaiból, ezt nem akarom szó nélkül hagyni. Előbb néhány adat, aztán egy személyes mintasablon következik, a megfelelő részek szabadon kihúzhatók és behelyettesíthetők. (tovább…)
Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre.
Tiszta szívből ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött,
soha soha ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke.
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!
Talán még sosem volt akkora szükség ebben a Kányádi-versben rejlő tiszta derűre, s nyugodt optimizmusra, mint most.
Gyorsan elröppent ez az esztendő is, minél több december 31-en vagyunk túl, annál világosabban látszik, hogy az idő – nem einsteini értelemben véve – egyáltalán nem relatív fogalom. Visszatekintve épp ugyanolyan hosszúságú volt ez az év is, mint a többi. Hiába volt válság, nevetséges botrányok, társadalmi gondok, nem történt semmi érdemleges az országgal. Ez nagy baj. Tavaly ugyanígy zártunk, csak nyilván egy kicsit érezhetőbb feszültséggel meg monnyonlével, azaz ezt a változást akár pozitívan is értékelhetnénk, s tudjátok mit? Tegyünk is így.
A Grund szempontjából a 2009-es egy igen meghatározó év volt. Nyár végétől kezdve mindenki egyéb problémáival és teendőivel volt elfoglalva, így az oldal jövője is veszélybe került. Felmerült a dizájnfrissítés gondolata is, de végül elvetettük, s elhatároztuk, hogy maradunk a jelenlegi formában és keretek között egy szűk réteg által olvasott, értékelvű, de markáns, olykor a közvélekedéssel szembemenő, provokatív szócső. Vagy ahogy egy kedves olvasó írta levélben: tucatblog. Kinek hogy, nekem az előző megfogalmazás jobban tetszik.
Felvettük a kapcsolatot két könyvkiadóval is, akiktől különböző köteteket kapunk recenzióra. Az együttműködés eredményeként elkészült bejegyzéseket már olvashattátok is az elmúlt két hónapban. Mivel mind a kiadók, mind pedig mi elégedettek vagyunk, ezért reméljük, hogy a 2010-es évben is folytatódhat a közös munka, s hagyományt teremthetünk. Ezen kívül minden héten közöljük a Demokrácia Rt. egy régebbi adását.
Idén csatlakozott hozzánk szerkesztőként Kicsu, aki a kezdetek óta (2006) lelkes Grund-olvasó, s most végre elhatározta, hogy kipróbálja magát a táblánál is, s nem csak a hátsó sorban ül gittet rágcsálva. Mivel külön bejegyzés akkor nem született erről, ezért most szeretném külön köszönteni és köszönni, hogy természetszerető, zöld írásaival, s sajátos stílusával öregbíti a Grund hírnevét.
2010-re a Grund megfogadja, hogy továbbra is erejéhez mérten igyekszik kiszolgálni azt a pár száz embert, akinek ez az oldal jelenti a reggeli ébredést, a kávé melletti olvasgatni valót. Tudom-tudom, ha rajtunk múlt volna, idén nem egy reggel maradt volna el. Igyekszünk, higgyétek el, cserébe annyit kérünk, hogy ha véleményetek van az adott, posztban felvetett témával kapcsolatban, akkor ne tartsátok magatokban! Nincs nagyobb öröme egy szerkesztőnek annál, mint amikor az ő cikkének hatására kezdődik meg a diskurzus valamiről.
Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Isti - 2010. március 8. 23:44 
Gergő - 2010. március 7. 17:50 
kicsu - 2010. február 14. 19:00 
Kalep - 2010. január 3. 03:59 
Barbi - 2009. december 29. 15:33