Ki védi meg a katasztrófákat?

Egyre többet hallani katasztrófavédelmi gyakorlatokról és úgy általában a katasztrófavédelemről. Legyen szó az űrszemétről, atomerőművekről vagy kiugróan kemény télről, a kormány igyekszik biztosítani az állam polgárait: rajta vagyunk az ügyön. Emlékezzünk csak a vörösiszap-katasztrófánál gumicsizmás Bruce Willisként feltűnő politikusokra, vagy az aktuális szibér betörés előtti tájékoztatásra. 

A katasztrófa valamilyen módon mindig egy baleset. Lehet természetes, mint egy vulkánkitörés. Lehet ember által okozott, mint egy üzemi baleset. Lehet a kettő keveréke, mint egy földrengés által okozott gyárrobbanás. A katasztrófa lehet (valamennyire) kiszámítható, előrelátható és tervezhető, mint például az árvíz. Lehet teljesen véletlenszerűen bekövetkező, mint egy robbanás. Vannak civilizációs katasztrófák, amelyek végső soron a sebességgel függenek össze: ilyenek a háborúk vagy például az űrszemét problémája. Ez utóbbi megközelítés inkább filozófiai szemléletet kíván. 

A nukleáris katasztrófáktól különösen félünk. Számunkra, egyszerű földi halandók számára teljességgel kontrollálhatatlan mind a bekövetkezése, mind a hatása. Jószerivel az egyetlen olyan, óriási tömegeket érintő katasztrófatípus ez, ahol az érzékszervek csődöt mondanak. Ez elsősorban a mentés szempontjából problémás, hisz megnő a szélsőséges reakciók esélye: könnyű pánikba esni vagy egyszerűen ignorálni a láthatatlan bajt. A nukleáris katasztrófák bekövetkeztének esélye rendkívül kicsi. 

Én nagyon örülök annak, hogy előtérbe került ez a téma. Bízom benne, hogy a hivatásos állomány felkészítése mellett a laikus vagy polgári lakosság is tudatosabb lesz ezen a téren. A katasztrófa mindig egyfajta baleset. Nézzük a folyók példáját! Gátakat építhetünk, mozaikos vagy szeges gazdálkodással ártereket hozhatunk létre, készenlétben tarthatunk bizonyos anyagokat. Azaz készülhetünk rá. Magyarországon nagyjából minden negyedik évben öntenek ki a folyók, ez nagyjából tervezhető. De nem csak a felkészülés fontos, hanem a reakció. Hogy amikor valahol valaki bajban van, akkor legyen elegendő hivatásos és laikus is a mentési feladatokhoz. Támadjon az ár, potyogjon műhold vagy mozduljon meg a föld, lennie kell elég, minimálisan kiképzett és elhivatott embernek, aki ha kell, szakértelmét, ha kell, eszközeit és nyersanyagát, ha kell, két keze erejét adja a bajbajutottaknak. 

Az állam feladata tehát kettős: egyrészt készenlétben kell tartania és folyamatosan fejlesztenie kell egy hivatásos állományt, másrészt viszont támogatnia kell az önkétességet. A magam részéről mindenkinek javaslom, hogy ébressze fel magában a minden emberben meglévő emberséget, például olvasson Albert Schweitzert, elmélkedjék a segítésről és a mindennapi gyakorlatában vegye észre azokat, akiket senki sem vesz észre. Hosszú és fárasztó volna a helyes segítésről beszélni, ezért inkább azt mondom: kövessük ebben az előttünk járók példáját. 

Katasztrófák, balesetek mindig lesznek. Gondoskodjunk a szükséget szenvedőkről. 

-g-