Nem is tudom, hány éve hallgatom a sirámokat arról, hogy a BKV-nak sürgős anyagi segítségre van szüksége, különben csődbe megy a főváros. Mindig is úgy gondoltam, hogy a BKV-t szándékosan azért üzemeltetik, hogy nekem rossz legyen. Hogy azért van az egész kóceráj, hogy ne legyen helyette valami jobb. Valahányszor megveszem a jegyet, próbálok arra gondolni, hogy nem egy lyukas vödörbe szórom a pénzt. Hanem. Hanem hogy ettől valami jobb lesz. Nem tudom, jobb lett-e ettől, de ma csoda történt.

Azzal kéne befejeznem ezt a posztot, hogy európai városban eleve nem történik olyan rendszeresen velem, hogy közli a hangszóróember a céltól hat-hét megállónyi távolságra: végállomás. De ez alapvetően egy pozitív kicsengésű poszt lesz, ezért ennek a bekezdésnek az elejére tettem ezt a mondatot.

Háromnegyed ötkör keltem, velem nem lehet csak úgy szórakozni! Nem sokkal nyolc előtt megérkezett a buszom a Népligetbe, ahol a szokásos újságárustól megvettem a két narancssárga vonaljegyet (a többieknek kellemes sorbanállást kívánok a kis ablakoknál), és a szokásos módon felszálltam a kék metróra. A hármasra. Odébbmentünk egy megállót, és akkor közölte az égi szózat, hogy ennyi volt, finito, lehet tiplizni. Én meg csak szorítottam a devalválódott narancssárga cetlit. Ennyi? Ilyen egyszerűen megfosztottak a pénzemtől? Azt már nem! Vonaljegyem egy metrópótló buszért! A felszínre érve úgy két-háromszáz másik broilercsirkével várakoztam a metrópótló buszra, és amikor a második ment el úgy, hogy gyakorlatilag esélyem se volt felkeveredni rá… Akkor hirtelen a semmiből ott teremtem a Keleti Pályaudvar aluljárójában. Odamentem a jegyárusítóhoz, és a tények közlése után – miszerint engem egy állomás megtétele után leparancsoltak a drága metróról – elmondtam, hogy folytatni szeretném a megkezdett utazást az érvényesített jegyemmel. A szokott módon. Hogy menjek a forgalmi irodához. Mentem. Elmontam. A hölgy nézett egy darabig, és olyasmi történt, amit magyar ember ritkán tapasztalhat bárkivel szemközt állva: láttam rajta, hogy a megoldáson gondolkozik. A kollégája kijött a kedvemért, együtt mentünk oda a mozgólépcső tetején álló ellenőrökhöz. Hogy mivel a kék nem jár, ezért ez most átszállásnak minősül. Igen, pontosan ez az a mentalitás, amit Európában tapasztaltam: amikor a problémámat úgy oldják meg, hogy még mosolyognak is hozzá. Nagyon apró momentum volt ez, de számomra azt mutatta, hogy jó irányba is változnak a dolgok.

-g-