Korábban már közzétettük a Hamvas Béla írásaiból készült rádiójátékot itt a Grundon. Érdemes végighallgatni mind az öt részt, és egy kicsit meditálni a szöveg mellett.
- g -
Gondolat címkével jelölt bejegyzések
Vitték, vitték
Néhány évvel ezelőtt láttam egy beszélgetést a Duna Tv-n. Egy szobrász és valamilyen szakértő arról vitatkoztak, milyen szobrokat volna egyáltalán érdemes készíteni, kiállítani, és ha már kiállítjuk, hova állítsuk, egyáltalán. Járom, és nem csak járom, figyelem az országot (amazt is, emezt is). Ezek a világháborús emlékművek gyakran felbosszantanak, minek ez a sok emlékmű, ahová lépek, ott emlékmű terem. Bővebben…
Füst a víz felett
Hazaértem a munkából, feldobtam hatszor egy érmét, egy kétzlotyist, csak úgy na lássuk alapon. Jó volna ilyenkor alaposan végigolvasni a kommentárokat, elidőzni az egyes írásjegyek felett és aztán tenni, amit amúgy is tennék. Bővebben…
Nem tehetek mást
Nem tehetek mást, nézem, figyelem az út vagy az autópálya szélét. Alig merem csak remélni, hogy ez az én nézésem valamilyen hatással lesz arra a helyet felszámoló rombolásra, amit kollektíven és hosszú időn keresztül végeztünk. Bővebben…
Az állam és az állampolgár
“Az állam nem jelentett többé nemzetet vagy hazát, vagyis nem volt már olyan abszolút jó, amit teljes odaadással lehetett szolgálni. Olyan dologgá vált mindenki számára, amit határ nélkül lehet fogyasztani. A bálványimádásból eredő abszolút érzés megmaradt, a bálvány eltűnt, és egy új érzéshez kapcsolódott. Az állam bőségszaru lett, mely a szerint osztogatta kincseit, hogy milyen nyomást gyakoroltak rá. Így aztán valaki mindig haragudott rá, hogy nem ad többet. Olybá tűnt, hogy mindent, amit visszautasított, azt nem akarta megadni. Azonban ha az állam kért valamit, akkor azt paradox dolognak tartották. Ha megkövetelt valamit, azt elviselhetetlen kényszerként fogták fel. Az embereknek az állammal szembeni viselkedése a gyerekekére hasonlított, akik nem szülőnek tartották őt, hanem felnőttnek, akit nem kell szeretni, és akitől nem kell félni; állandóan követelőztek, és nem akartak engedelmeskedni. Hogyan lehetne ebből az állapotból hirtelen a feltétlen szeretethez eljutni [...]?”
Simone Weil: Begyökerezettség (1946, 2012)
Gyökerek
“A begyökerezettség talán a legfontosabb és a legkevésbé ismert szükséglete az emberi léleknek. S egyike a legnehezebben definiálhatóknak. Az emberi lény azáltal tesz szert rá, hogy tevékenyen és természetes módon részt vesz valamely társadalmi közösség életében, amely kincseket őriz a múltból, és valamifajta jövőre enged következtetni. A természetes részvétel azt jelenti, hogy automatikus módon tartozik valamilyen helyhez, születési közeghez, szakmához, környezethez. Minden embernek többféle gyökérre van szüksége. Arra, hogy szinte teljes morális, intellektuális, spirituális életét azok révén a körök révén kapja meg, ahová természetes módon tartozik.”
Simone Weil – Begyökerezettség
A fotó meg a valóság
Picasso, ez a fakezű, gyönge festő minden erejével igyekezett úgy megfesteni a könnyeivel küszködő nőt, ahogy az volt. Semmi más nem érdekelte, csak hogy a valóságot mutassa be nekünk. Ezt csúnyán elszúrta, a kép egy össze-vissza izé lett – nem kell ahhoz különösebb művészettörténeti ismeret, hogy belássuk: ez bizony hülyeség. Csalt-e Picasso? Körülbelül ehhez fogható vita bontakozott ki állítólag a World Press Photo díjnyertes képe kapcsán. Bővebben…
Begyökerezettség
És akkor az ember még csak ne is sírjon. Minden kereszteződésben, kiálló kőben, tisztásban és fában szellemek laknak. A Szellem él a korhadó fában, amikor nézem, a rajta élő gombákban. Talán az agyagos sárban nem, ami a cipőmre tapad, de ezt tényleg nem tudom. Vajon nem utálja még a Szellem ezt az egészet? Bővebben…
Donau, Dunaj, Duna, Dunav, Dunarea
Aláereszkedtünk, föl s alá flangáltunk a folyón, de vajon megtudtunk valamit?
Okosabbak lettünk?
Tudjuk-e csak azt, például, hogy mi a folyó? A folyó a víz volna? Lehet, hogy a folyó úszik? Háton úszik? Arcát fölfelé, felénk, a Nap és a Hold felé fordítja? Vagy hason úszik? Orrával a medret, az iszapot szimatolja? Vagy nem is úszik, hanem a mederben kúszik? Fejjel előre, hasmánt halad, s miként bőrét a kígyó, levedli folyton a partot. Folyton-folyvást. Talán nem is a víz a folyó, hanem inkább a meder? A hosszú, mély gödör, mely összegyűjti és leereszti magán a vizet. Netán ez mind a folyó? A föld, a víz, s talán a levegő-ég is? Hidak, kastélyok, vízimalmok? Ácsorgó, kopott, csöndesen nyiszorgó uszályok? A történelem? A múlt? Fosszíliák, kagylók, csigák, kavicsok? A hal és a halászlé is? És a mondókák? “Duna pontya, Tisza Kecsegéje, Ipoly csukája legjobb bőjt, ha szerémi borban főtt.” ” Duna, Tisza, Dráva, Száva, törjön ki a lábad szára!” A csíkok és a csíkbogarak? A donaueschingeni forrásmedence fölé hajló rokokó dáma arcának sárga holdja a víz tükrében? És a gyékényvágó cigányé, a delta csavargójáé, aki a kényes hölgytől háromezer kilométerrel távolabb bámulja a füstös képét a sömlyék csillanó vizében? A delta ortodoxnál is ortodoxabb népe, a lipován is a folyó volna? A dunai kozák, akinek ősei a XVII. században menekültek Bukovinába, majd onnán tovább, ide a deltába? A hívő, akinek hitetlen unokája nem a Donhoz vagy a Krímbe igyekszik, nem Oroszországba vagy Ukrajnába tér vissza, hanem Izraelbe vándorol ki? A mokányok is a Duna volna? A móc pásztorok, akik az Erdélyi Érchegységből hajtották juhnyájaikat a deltáig, Dobrudzsa enyhe telébe, kövér mocsaraira? És a jürük törökök nomád népe, akik délről vándoroltak a deltához évről évre? És az apacsok? (A folyón az öregháló rúdját értik a szón.) Ez mind-mind folyó? A régen betyároknak nevezett hajóvontató legények is? A mesék és a babonák? A Tisza, Maros, Dráva és Száva nevű pásztorkutyák? Valaha az a hiedelem járta, hogy ha folyóról nevezik el a kutyát, az fáradhatatlan lesz, mint a szaladó víz, éber és elszánt, de barátságos. Ez mind a Duna?
- Mészáros László: A Duna című könyvéből
Elvesztettük az eget
2013. januárjában azért túlvagyunk már ezen-azon. Vártunk műholdakat égregémberedett nyakkal, most meg ezek a pászmák és villanások borzolják a kedélyeket. Ha optimista volnék, ami nem vagyok, azt mondanám, valami égi vagy földi hatalom a fejébe vette, hogy segít az egét elveszített emberiségnek visszafordítani a tekintetét a magasokba. Bővebben…
