Ez a bejegyzés még folytatódik, az elolvasásához kattints ide!
Van nekem ez a könyvjelzőm, ilyen vászonra pirossal hímzett mintával.
Ez a bejegyzés még folytatódik, az elolvasásához kattints ide!
Tudni lehet rólunk, hogy a fontosabb napokat általában étteremben ünnepeljük, s erről a hagyományról most sem szerettünk volna lemondani. Telefonálgattam, kértem ajánlást twitteren, míg végül az Oktogonon található TGIF-re esett a választás Budapesten. A Lancelot lett volna a másik jelölt, nagyon régóta szeretném már elvinni oda Zsut, főleg a lovagkori környezet miatt, de a finom falatokat sem vetnénk meg nyilván; állítólag abban is kiválóak. A foglalás kezelésében már annyira nem. Felhívom a megfelelő telefonszámot annak rendje és módja szerint, két főre, estére, igen, persze jöjjenek nyugodtan fél nyolcra, van itt egy négy személyes asztal két másik személlyel együtt. Elnézést, megismételné? És elismételte, úgyhogy megköszöntem a türelmét és búcsúztam. Lancelot tehát majd legközelebb mutathatja meg magát, nem is értem, ha két fő, akkor az nem négy és nem akarom másik két idegen beszélgetését hallgatni.
Ez a bejegyzés még folytatódik, az elolvasásához kattints ide!
-g-
Ez a bejegyzés még folytatódik, az elolvasásához kattints ide!
Úgy 2001 körül jártam először egyedül Budapesten. Akkor főleg a teljesen embertelenül megszervezett tömegközlekedéssel találkoztam: a buszmegállókat nem találtam meg, a járókelők nem segítettek, és a jegyvásárlásnál az üveg mögötti eladót nem lehetett hallani. Egy viccnek tűnt a nagyváros.
Ez a bejegyzés még folytatódik, az elolvasásához kattints ide!
Ez a bejegyzés még folytatódik, az elolvasásához kattints ide!
Azzal kéne befejeznem ezt a posztot, hogy európai városban eleve nem történik olyan rendszeresen velem, hogy közli a hangszóróember a céltól hat-hét megállónyi távolságra: végállomás. De ez alapvetően egy pozitív kicsengésű poszt lesz, ezért ennek a bekezdésnek az elejére tettem ezt a mondatot.
Háromnegyed ötkör keltem, velem nem lehet csak úgy szórakozni! Nem sokkal nyolc előtt megérkezett a buszom a Népligetbe, ahol a szokásos újságárustól megvettem a két narancssárga vonaljegyet (a többieknek kellemes sorbanállást kívánok a kis ablakoknál), és a szokásos módon felszálltam a kék metróra. A hármasra. Odébbmentünk egy megállót, és akkor közölte az égi szózat, hogy ennyi volt, finito, lehet tiplizni. Én meg csak szorítottam a devalválódott narancssárga cetlit. Ennyi? Ilyen egyszerűen megfosztottak a pénzemtől? Azt már nem! Vonaljegyem egy metrópótló buszért! A felszínre érve úgy két-háromszáz másik broilercsirkével várakoztam a metrópótló buszra, és amikor a második ment el úgy, hogy gyakorlatilag esélyem se volt felkeveredni rá... Akkor hirtelen a semmiből ott teremtem a Keleti Pályaudvar aluljárójában. Odamentem a jegyárusítóhoz, és a tények közlése után - miszerint engem egy állomás megtétele után leparancsoltak a drága metróról - elmondtam, hogy folytatni szeretném a megkezdett utazást az érvényesített jegyemmel. A szokott módon. Hogy menjek a forgalmi irodához. Mentem. Elmontam. A hölgy nézett egy darabig, és olyasmi történt, amit magyar ember ritkán tapasztalhat bárkivel szemközt állva: láttam rajta, hogy a megoldáson gondolkozik. A kollégája kijött a kedvemért, együtt mentünk oda a mozgólépcső tetején álló ellenőrökhöz. Hogy mivel a kék nem jár, ezért ez most átszállásnak minősül. Igen, pontosan ez az a mentalitás, amit Európában tapasztaltam: amikor a problémámat úgy oldják meg, hogy még mosolyognak is hozzá. Nagyon apró momentum volt ez, de számomra azt mutatta, hogy jó irányba is változnak a dolgok.
-g-
Ma megjelent az Index Velvet-részlegén egy cikk, hogy miért is ne menjünk au pairnek külföldre. A cikk egy elég személyes élménybeszámoló, de szerintem köré kellene írni villogó betűkkel, hogy ez egy vélemény és nem egy objektív körkép általános tanulsággal. Az Index cikket veszem a kontrának, én megírom a pro-t.
Ez a bejegyzés még folytatódik, az elolvasásához kattints ide!
Ez a bejegyzés még folytatódik, az elolvasásához kattints ide!
