Néhány évvel ezelőtt láttam egy beszélgetést a Duna Tv-n. Egy szobrász és valamilyen szakértő arról vitatkoztak, milyen szobrokat volna egyáltalán érdemes készíteni, kiállítani, és ha már kiállítjuk, hova állítsuk, egyáltalán. Járom, és nem csak járom, figyelem az országot (amazt is, emezt is). Ezek a világháborús emlékművek gyakran felbosszantanak, minek ez a sok emlékmű, ahová lépek, ott emlékmű terem. Bővebben…
Kisgimnazista korom óta fotózom. Korábban inkább csak virágok, fák, szép épületek és tájak felé fordítottam az objektívet. Így definiáltam a fotózást is magamnak: az a fotó a jó, olyat kell csinálni, amely valami esztétikai szépet ábrázol. Bővebben…
Külföldre költözött magyarok történeteit mutatja be a HVG új sorozatában. Az emigrálást választó hazánkfiai saját élményeikről, hogyanokról, miértekről mesélnek, benyomásaikat saját, blogposztra hajazó szövegként publikálják, amikhez bárki hozzászólhat, kapargathatja, köpködheti. Nem mennék bele, hogy mennyire veszélyes dolog egy ilyen széria indítása, hiszen nyilván nem azok az emberek fognak beszámolni a csodáról, akik a rövidebbet húzták egy-egy ilyen váltáskor. Az olvasónak az a tévképzete támadhat, ami egyébként Magyarországon amúgy is jellemző: odakint minden könnyebb, jobb, boldogabb.
Egy országra nem a nemzetközi helyzet és nem a történelem elrendelése mondja ki a halálos ítéletet, hanem az emigrációt választó fiataljai. Az elit feladata, hogy erősítse az ország azon értékeit, melyek reményt adnak a maradásra. Sajnos hosszabb ideje ennek az ellenkezője történik.
Miért dönt úgy egy fiatal, tehetséges és sikeres magyar, hogy más országban kezd teljesen új életet? Legtöbben azt a választ adják, hogy a pénzügyi okok miatt: jobbak a fizetések. Ez igaz, de indoknak kevés. Csupán a teljes kilátástalanság esetén lesz az emigráció legfontosabb mozgatórugója a pénz.
A közélet végletesen szürreális hírekkel van tele. Az egyszeri újságolvasó, de még a rutinosabbak sem tudják néha eldönteni, hogy a hivatalos kormányzati kommunikációt vagy egy vicclapot olvasnak.
Sorkin azt vizsgálja, hogy az Egyesült Államok fő pénzügyi szakemberei miként próbálták megmenteni a bukástól nemcsak önmagukat, de az amerikai gazdaság egészét. Mindezt egy olyan mértékű pénzügyi válságban, amilyenre az 1929-es nagy gazdasági világválság óta nem volt példa. Az új évezred elején virágzott a tőzsde, szárnyalt az ingatlanpiac.
Valószínűleg csak illúzió, hogy az előnyösebb számokkal jellemezhető helyek boldogabbá teszik az embert. Valószínűleg az évi több turistával büszkélkedhető városok nem okoznak sokkal nagyobb esztétikai élményt, és valószínűleg a magasabb hegyek vagy a zöldebb fű nem vonják automatikusan maguk után az élvezetesebb túrát. A szépséget ugyanúgy megtalálhatja bárki egy magyar város legrégebbi utcái között, és a Mátrában ugyanúgy lehet komoly (sokszor sokkal nagyobb) élményekkel gazdagodni, mint ahogy többezer méteres hegyek között is. Valamiért azonban talán mégiscsak érdemes világot látni. Érdemes elmenni messzibb helyekre, érdemes beszélni az ottani emberekkel, érdemes bepillantást nyerni az életükbe. Nem is tudom, hogy miért. Talán inkább csak remélem, hogy érdemes.
Nem is tudom, hány éve hallgatom a sirámokat arról, hogy a BKV-nak sürgős anyagi segítségre van szüksége, különben csődbe megy a főváros. Mindig is úgy gondoltam, hogy a BKV-t szándékosan azért üzemeltetik, hogy nekem rossz legyen. Hogy azért van az egész kóceráj, hogy ne legyen helyette valami jobb. Valahányszor megveszem a jegyet, próbálok arra gondolni, hogy nem egy lyukas vödörbe szórom a pénzt. Hanem. Hanem hogy ettől valami jobb lesz. Nem tudom, jobb lett-e ettől, de ma csoda történt.
Azzal kéne befejeznem ezt a posztot, hogy európai városban eleve nem történik olyan rendszeresen velem, hogy közli a hangszóróember a céltól hat-hét megállónyi távolságra: végállomás. De ez alapvetően egy pozitív kicsengésű poszt lesz, ezért ennek a bekezdésnek az elejére tettem ezt a mondatot.
Háromnegyed ötkör keltem, velem nem lehet csak úgy szórakozni! Nem sokkal nyolc előtt megérkezett a buszom a Népligetbe, ahol a szokásos újságárustól megvettem a két narancssárga vonaljegyet (a többieknek kellemes sorbanállást kívánok a kis ablakoknál), és a szokásos módon felszálltam a kék metróra. A hármasra. Odébbmentünk egy megállót, és akkor közölte az égi szózat, hogy ennyi volt, finito, lehet tiplizni. Én meg csak szorítottam a devalválódott narancssárga cetlit. Ennyi? Ilyen egyszerűen megfosztottak a pénzemtől? Azt már nem! Vonaljegyem egy metrópótló buszért! A felszínre érve úgy két-háromszáz másik broilercsirkével várakoztam a metrópótló buszra, és amikor a második ment el úgy, hogy gyakorlatilag esélyem se volt felkeveredni rá… Akkor hirtelen a semmiből ott teremtem a Keleti Pályaudvar aluljárójában. Odamentem a jegyárusítóhoz, és a tények közlése után – miszerint engem egy állomás megtétele után leparancsoltak a drága metróról – elmondtam, hogy folytatni szeretném a megkezdett utazást az érvényesített jegyemmel. A szokott módon. Hogy menjek a forgalmi irodához. Mentem. Elmontam. A hölgy nézett egy darabig, és olyasmi történt, amit magyar ember ritkán tapasztalhat bárkivel szemközt állva: láttam rajta, hogy a megoldáson gondolkozik. A kollégája kijött a kedvemért, együtt mentünk oda a mozgólépcső tetején álló ellenőrökhöz. Hogy mivel a kék nem jár, ezért ez most átszállásnak minősül. Igen, pontosan ez az a mentalitás, amit Európában tapasztaltam: amikor a problémámat úgy oldják meg, hogy még mosolyognak is hozzá. Nagyon apró momentum volt ez, de számomra azt mutatta, hogy jó irányba is változnak a dolgok.
-g-
A Kőbánya-Kispest metrómegállónál nyílt Budapest 19327. plázája, ami már önmagában is fantasztikus esemény (nem), de az, hogy át is mentünk rajta, amikor koncertre tartottunk arra késztet, hogy írjak róla. Eme körmönfont bevezető után akkor térjünk is a tárgyra. Éhesen érkeztünk, ezért azon túl, hogy gyakorlatilag kötelező ezen a szaron valamilyen módon áthaladni a metró után, mi terveztük is a bejutást: le akartuk rabolni valamelyik gyorsétteremláncot étkezési utalványok pultra helyezése után.
Szerettem volna a jelenlegi helyzetről beszélgetni már korábban is, de nem vitt rá a lélek, hogy bedobjam ezt a nagyon is aktuális, az országot és annak jövőjét talán az egyik legnagyobb mértékben befolyásoló témát; épp azért, mert olyan szinten osztja meg az embereket a kérdéskör, s olyan indulatokat szít, amelyeknek nem feltétlenül a Grund hasábjain a helyük. Bízom azonban abban, hogy értelmiségi, magát kontrollálni képes fiatalokként leszünk olyan ügyesek, hogy nem harapjuk el egymás torkát.
A probléma az, hogy ebben az esetben ez a katasztrófa nem tud megállni a görög határon, hanem óriási gyorsasággal és lendülettel tovagyűrűződik majd a teljes euró zónában, Európában és végül megrázza az egész világot. A fertőzés terjedési csatornája természetesen egy ilyen forgatókönyv esetében is ismét a bankrendszer lenne. Ugyanis a nemzetközi bankok a Görögországban elszenvedett több száz milliárd eurós tőkevesztésükön túl azonnal zárolni kényszerülnének más bankok hitelkereteit, amelyeknek jelentős közük van olyan országokhoz, ahol – a befektetői várakozások szerint – a görög mennykő újra lecsaphat.
