Alex nem igazán jó énekes, azt pedig nem is ismerjük első kézből, hogy milyen előadó, bár állítólag abban sem túl kiemelkedő. Korábbi selejtezője előtt annyit nyilatkozott, hogy mások akarták, hogy elinduljon a versenyen, őt meg vitte a sodrás. Teljesen mindegy, hogy mit hiszünk el ebből az egész médiahekk szagú sztoriból, az a lényeg, hogy az úgynevezett “nagy” hazai médiamenek és -vumenek (jelentsen ez bármit) orra alá olyan borsot tört, amit nagyon nehéz lesz kiszellőztetni. Nézzenek oda, nem csak a futószalagon gyártott Megasztárral lehet eljutni valahova? Ez vállalhatatlan!
Totálisan mindegy, hogy mit tud ez az ember, Magyarország beszavazta, ő meg megmutatta, hogy a világnak nem 28. Beyoncé kell, hanem egy bölcsész imidzsre irgalmatlanul rájátszó, közepes hangú valaki. Hogy miért, az nekem tök mindegy. (Ha-ha-ha-ha-hajdúpéter-PCI. Egészségedre.)
Pünkösd van, a Szentlélek kiáradásának napja. Úgy alakult, hogy a Kossuth Rádió Arcvonások című műsorában Heinczinger Miklós zenésszel beszélgetett a műsorvezető. Én nem igazán hallgatok Misztrált, pedig szeretem egyébként. Csak azt gondolom, hogy az ilyesmit legjobb vinylről vagy cédéről volna játszatni, ha már egy koncertre nem szántam el magam soha. A kb. 25 perces műsorban elhangzott egy-két nagyon fontos gondolat, ezért osztom tovább.
Kedden autózás közben a Bartókra csavartam, és egy igen jó blokk szólt éppen: többek között Mozart-variációkat gitározott Tokos Zoltán. A felvételt a Magyar Rádió Hangtárából vettem kölcsön egy meghallgatás erejéig. Bár az ilyesminek nem vagyok híve, népművelő célzattal benne hagytam a felvezető-levezető szövegeket is. 45 perc, érdemes végighallgatni.
Így van. Egy nehéz – jelentsen ez a szó bármit – nap után az úgynevezett szomorú zene eszünkbe juttatja, hogy vannak a világ más pontjain olyan emberek, akiknek búja-baja mellett a miénk teljes mértékben eltörpül, s ők nem is értékelnék a miénket tényezőként.
Ebből kiindulva lehetséges lenne, hogy az, aki pl. a zenében pesszimista és süppedős számokat komponál, az valójában egy örök optimista, csak szereti magát a legmélyebb mocsokból is kihúzni azzal, hogy a szólamokkal maga elé villant? Amikor Bérczesi előrukkolt a Vidám dallal, én nagyon nevettem, mert úgy interpretáltam az egészet, hogy ez most egy nagyon erős válasz azoknak, akik az optimista szemléletet keresték a BlaBla-ban és a Hiperkarmában. Mindig is ott voltak. Aki nem ismeri, pótolja.
Elképzelhető, hogy az alábbi, Joseph Ratzingertől, a jelenlegi pápától származó szövegrészlet már szerepelt ezen a blogon. Annak idején még a debreceni Szent Anna templom bejáratánál olvastam el a kifüggesztett írást, és annyira fontosnak tartottam, hogy ide is szívesen behozom. A továbbkattintás után következik a nem túl hosszú szöveg. Bővebben… →
Az utóbbi egy-két évben a különböző tehetségkutató műsorok révén egyre népszerűbbé váló Quimby-szám kapcsán olyan vélemények találhatóak a YouTube-on és egyéb hazai blogokon, amik elgondolkoztattak: tisztában vannak vajon az emberek azzal, hogy ez a dal milyen körülmények között született? Egyáltalán: miről szól a szám?
Azt gondolom, hogy a médiából tájékozódó magyar ember Janicsák Vecától hallotta először és utoljára, a Csík zenekar Majoros Mariannáját átkapcsolta, Kiss Tibit pedig elintézte annyival, hogy né’má’ anyjuk, a Veca milyen híres, már őtet dó’ozzák fel, váltsál csak a sporiegyre!
Tulajdonképpen nem szégyen első hallás után azt gondolni, hogy a szerző csalódottságában ragadt tollat, s egy szerelmes élményt próbál elénk tárni. Kicsit továbbolvasva azonban mindenki számára kiderülhet, hogy nem erről van szó, legalábbis nem a szerelem szó hagyományos értelmében.
Nem szeretnék pontos részletekbe bonyolódni, ugyanis nem mentem komolyan utána a témának, de elég az hozzá, hogy Kiss Tibor, a Quimby frontembere a 21. század folyamatos, túlzott terhelése mellett egyre kevésbé érezte magát rendben, kezdett kicsúszni a lába alól a talaj, kórházba került, gyógyszerfüggő lett. Sehol nem találtam erre vonatkozó adatokat, de úgy hallottam, hogy szuicid hajlamúvá vált, s a heroinra is rászokott. Ez utóbbit félve írom le, kérlek kezeljétek nagyon feltételesen. Vagy így, vagy úgy, de Tibor 2003 közepe táján nem bírta tovább a rá nehezedő nyomást, s az egymásnak gyökeresen ellentmondó segíteni akarókat, ezért minden mindegy alapon Lipótmezőre ment, ahol azonnal benntartották, s egy pár fős közösség részeként megkezdte a rehabilitációs munkát.
2004 közepén kijöhetett épp annyira gyógyultan, amennyire meg lehet gyógyulni egy ilyen függőségből cca. 1 év alatt. Újra elkezdett koncertezni az együttesével, de már sokkal tudatosabban, nem vállalt 3-4 fellépésnél többet egy hónapra, s próbált nem függeni az együttestől sem.
És amitől függök, azt nem élvezhetem. Igazából nem is hiszem azt, hogy annyira analizálni kéne ezeket a gócokat, mert paralysis analysis, az analízis bénává tesz, de egy olyan helyre tettük a zenélést mindannyian, ahogy jól esik csinálni. Nem hobbi, mert annál komolyabban vesszük, de nem lesz heti három-négy koncert, hanem havi három-négy.
2005-ben jelent meg a Quimby Kilégzés nevű albuma, amelyen a Most múlik pontosan is helyet kapott. A dal valóban búcsúzás, de nem egy lánytól, sokkal inkább valami mástól; a fentieket figyelembe véve talán nem nehéz kitalálni, hogy mitől.
Ahogy arról már a Popnautilus is beszámolt, megjelent a magyar lo-fi második válogatása, a Cheap Music – Hungarian Lo-Fi Vol. 2. Ez nekünk itt és most azért érdekes, mert felkerült egy Magyar Csakra dal is, a Megmondóember. Méghozzá az igen előkelő második helyen értünk célba. Bővebben… →
Bérczesi Robi jött, látott és győzött. Igaz, mindez körülbelül 2002-ben történt, aztán néhány év sikertörténete után a Hiperkarma eltűnt a rock and roll poklában. És most a dalnok visszatért. Bővebben… →
