Jelentések a 2006-os árvíz idejéből

Arviz07Arviz01Arviz02Arviz03Arviz04Arviz05Arviz06Arviz08Arviz09Arviz10

Az ország egy része víz alatt van, az emberek a földi elemekkel küzdenek. Ez felidézi bennem a 2006-os dunai árvíz emlékét, amiről akkoriban, kis tacskóként írtam egy szöveget, meg készítettem egy csomó képet. Bátorításul közlöm minden árvízi munkásnak ezekben az embertpróbáló napokban. (Az egyetemről külön tanári engedélyekkel maradtam távol.)

“Nem tudjuk, kik élnek Keleten, mert nem közvetíti a tévé. Valahogy így van ez a mi hazánkban, éjfél után a székely-himnusszal alszunk el, de akkor most az Erdélyben élő magyar, az vajon székely is, vagy az csak Erdélyben élő magyar?” Játszódik: 2006. Március 31-április 4.

 

 

1. felvonás

Kis hazánk bővelkedik vizekben, látszik ez abból is, hogy minden második településünk büszkélkedhet a “Vizek városa” címmel -; ahol két folyó egymásba torkollik, ott várost építettek eleink, vagy valami ilyesmi.

Na most a Duna nevű nagy folyam (2 850 kilométer hosszú, 10 országon halad át) keresztülcsobog Magyarországon is (jobb part 417 km, bal part 275 km), és évente átlagosan két alkalommal, tél végén és nyár elején jelentős víztömegekkel árasztja el az ártereket, meg az engedély nélkül, esetleg ilyen-olyan engedéllyel az árterekre épült vityillókat is, sok esetben családok lakhelyeit teszi tönkre a víz.

 

Itt jegyzem meg, beszélhetnék a Tiszáról is, de az már Kelet, ott minden más, az nem az ősi dicső Pannonföld, ott a kunok, jászok, meg a ki tudja még milyen jöttmentek küzdenek a véletlenül Széchenyi óta nem szabályozott Tiszával. Nem tudjuk, kik élnek Keleten, mert nem közvetíti a tévé. Valahogy így van ez a mi hazánkban, éjfél után a székely-himnusszal alszunk el, de akkor most az Erdélyben élő magyar, az vajon székely is, vagy az csak Erdélyben élő magyar? A gondolatkísérlet másik vonulata, hogy aki két percnél tovább emlegeti Erdélyt, az fasiszta, és nyilván tagad is ezt-azt, egyéb gondolatkísérleteket, mondjuk, tegyük fel. Hogy?

 

Úgy adta az élet, hogy Visegrádon szálltam le a sárga csodáról, ahol szemmel láthatóan már emelkedett a víz. No de mindig szokott. Kényelmes, inkább csak egymás közt szitkozódó nép vagyunk, a Dunával majd megkiabáljuk a mi bajunkat, ha már kés van a hátunkban. Ha meg benne van, addig nincs baj, amíg valaki mindenáron ki nem akarja húzni, teszem azt nyilvános tévészerepléssel, egy lapátnyi homokkal a kezében. Mert ha a még egy darabig Cora nevű hipermarketet elönti Budakalásznál a víz, azon nevetünk, igen, koszos multi, nem csak a kisember úszik, hanem az egész kerékpár és befőttesüvegosztály, meg a vevőszolgálat, a vonalkódleolvasók, a nálunk valamiért sosem kapható csatosüvegek, meg úszik a sok igénytelen tömegcipő, amit az ilyen helyeken kapni lehet. Itt aztán borzongathatjuk magunk, nekünk való hely.

 

Jön a víz, anyám azt mondja, nem megy ki, kinn voltam 2002-ben, végigdolgoztam, most kizárt, hogy én kimegyek, így tovább. Én se törtem nagyra, jobbára csak egy nagy tál juhtúrós sztrapacskával szerettem volna kiegyezni, nem rögtön magával a Dunával. Mikor már a megafonos autó körbejárta hangjával a vidéket, és kihirdette a harmadfokú árvízkészültséget, no meg hogy mindenki mindenét mindig köteles azonnal átengedni, ha arról van szó, úgy kérik, jönnek érte és viszik, ki tudja, milyen visszaéléseket lehet itt elkövetni, elvégre dúl a vadkapitalizmus, rendszerváltások özönét éljük, Ukrajnában pedig egy olyan ember az elnök, aki még mindig nem terítette ki a lapjait, hogy akkor most Matrioska vagy nem Matrioska.

 

A sztrapacska nagyon finom volt, köszönöm. Kis békön a tetejére, nem autentikus, de gusztusos, ehető, és ennyi már fényűzés egy ilyen sürgetett időben. Tornyosulnak az árnyak fölöttünk. Koraestére már mindenki kezében lapát, jó erősen kell szorítani, hogy ki ne vegyék a kezünkből, mert akkor aztán nem lesz meg soha, letenni meg egyáltalán nem szabad. Megérkezik a teherautó, megbillenti a platót, és ebben az áldott pillanatban olyan csodának lehetünk tanúi, mely után minden ember, ki jelen volt vala, életét más mederben érezé vala továbbinduláni. Valami ilyesmi történik akkor, amikor felbőg a nagy, ocsmány gépmonstrum motorja, fekete füstöt ordít az égbe, mi meg szívjuk a homokot, ami előttünk nagy kupacba ömlik, és akkor, akkor (ez az előbb leírt csoda!) az egyik idősebb, életviharvertebb fószer (bácsi, férfi?) elordítja magát a munkásöntudat teljesen ökölbeszorított dühével, húzd meg, üvölti, húzd meg. Természetesen a teherautós nem húzza meg, legalábbis abból gondolja mindenki, hogy ez a fószer (bácsi, férfi?) idegesen rázza a fejét, de a következő pillanatban már lendül is erős karja, és lám, beindul valami, egy nagy szerves egész, nem gép ez, hanem maga az élet, szimbionták, paraziták, satöbbi. (A satöbbivel csak csínján bánni, mindig, szépen.)

2. felvonás

Ott folytatjuk, ahol abbahagyjuk. Megérkezett az út mellé a homok, és megvalósult az emberek egyenlősége. Egy osztály létezik csupán, a dolgozó, árvízmentesítő néposztály, akik lapátot ragadtak a hatszáz méter szélesre duzzadt Duna ellen. No persze ahogy minden újonnan kialakult érintetlen társadalomra, erre is ráütötte bélyegét az osztályokra tagozódás – odébb a zsákhajtók osztálya a nemzetiszínű műanyagzsákok száját kissé meghajtják. Kezdetben ennek nem sok értelmét láttam, minek, felesleges.

 

Ketten dolgozunk együtt, az egyik lapátol, a másik tartja a zsákot. Az első perctől kezdve két információ kering, van, hogy azt mondják, csak három lapát homokot tegyünk a zsákba, mert alig bírják felpakolni a teherautóra. Máskor azt mondják, ha nincs elég homok a zsákban, könnyen elviszi a víz, vagy átfolyik. Mi inkább négyet lapátolunk. Nem számoljuk, hányat töltöttünk meg eddig, a zsáktartónak igen hamar elkezd fájni a háta a guggolás, felállás, zsákot odébbdobás folyamattól. Persze a lapátolónak sem könnyebb a dolga. Cserélünk. Ha már nem bírjuk, vagy unjuk, számos más lehetőség kínálkozik. A helybéli Sirály étterem csodálatos adománnyal kedveskedik: szendvicseket gyárt, kávét főz, délben pedig meleg ebédet oszt kisbuszokról, városszerte. Azt hinné az ember, hogy egy ilyen intézmény legfeljebb alibiből csinál ilyesmit, de itt a szendvics kirakatminőségű, a kávé finom illatú és erős, a melegétel pedig laktató. És nem nézik ki az embert, ha két-három adagot is elvesz magának, hiszen van bőven. Este a teherautósok, akik egész nap a homokbánya és a lapátolók között furikáztak, csalódottan veszik tudomásul, hogy rájuk senki nem gondolt. Pedig nagyon éhesek, ebben a melegben nagyon kifárad az ember. Másnap többeknek eszébe jut, hogy félretegyen egy szendvicset, egy tál pörköltet vagy paprikáskrumplit, és az ingázó teherautósofőrök így végre el vannak látva élelemmel.

A homokzsákfal már az egész városon át húzódik. A víz közben szemmel láthatóan kúszik felfelé, ott állunk a fűben, és nézzük, hogyan jön folyamatosan. Padok, asztalok állnak már benne. Az út szélére rakjuk a zsákokat. Az a határvonal. Az út másik oldalán fekszik a város, nagy területe a 11-es főút szintje alatt található. Megjelennek a buzgároknak nevezett rémségek: a megemelkedett talajvíz feltör a mélyből, és csak ömlik és ömlik megállíthatatlanul. Minálunk is elöntötte a pincét. A szomszédot sem irigylem. A család egész éjjel kannákkal merte a szart, ami feljött a vécéből.

 

Munka közben elkapok néhány beszélgetést. Rossz élű mondatokat. Hogy a Hadházy (Visegrád polgármestere – FIDESZ) szervezte a németekkel közösen, hogy a választásokra legyen itt a víz. Mert az összefogás kell az embereknek, akkor tudják majd, kire kell szavazni. Mások azt mondják, a bunkó Hadházy ki se jött tavaly se segíteni, meg idén se. Nem sokkal előtte láttam, ahogy ment végig a parton és beszélt az emberekkel, telefonált, intézkedett. Ott van ő, teszi a dolgát. Ami jobban elgondolkodtat, hogy vajon miért nem tájékoztatták ezeket az embereket arról, mi vár rájuk. Valaki hamar bemondja, hogy előbb áldozzák fel az ártereken, árterek mentén fekvő településeket, mint Budapestet. Senkinek sem kell, hogy a német és cseh híradóképekhez fogható felvételek keringjenek a világon, ahol egész városok úsznak. A választások előtt hangzatos szózat lesz, hogy mi megvédtük Budapestet. Ha időben felkészülnek a kis települések, az óriás víztömeg egyszerre zúdul a fővárosra, és akkor kiderülnek a védelem hiányosságai.

 

Egyszer megunom a munkát. Épp zsákot teszek fel a raklapra, ami nem egyszerű feladat. Négy lapát homok, ugye. Na most megfogja az ember a zsákot, és ellendíti magától úgy, hogy az a betonhoz csapódjon, elnyúlva a földön. Majd ráhajtja a zsák üresen maradt felső felét a teli alsóra, átfordítja, és így mehet fel a raklapra. Annak, aki még sosem csinált ilyet, ez roppant megerőltető, arról nem is beszélve, hogy emelésnél bizony a zsák alá kell nyúlni, amikor is a beton szépen nyúzza a bőrt az ujjakról. Tehát meguntam a munkát, és végigjártam a várost. Mindenütt dolgoznak. A főtéren magasabb földgátat emeltek, mint az a bizonyos árvízi emlékmű, amely azt a szintet mutatja, hol lett volna a Duna vízszintje, ha 2002-ben a visegrádiak nem fognak össze ilyen példásan. Idén magasabb lesz. Ez egyébként a 11-es mellett levert karókból is látszik. Két szalag van rajtuk, az alsó azt mutatja, meddig fog érni a víz, a felső azt, meddig kell rakni a zsákot, hogy tartson. Napról napra feljebb kerülnek a szalagok. A Salamon-toronyba megyek. Felkaptatok a macskaköves úton, és kimászok a várrom falaira. Szemben Nagymaros vízben áll. Kellett nekik az ártérre építkezni. Mégis sajnálom őket, lakhatatlan otthonokat látok. Hallottam, hogy már első nap átszakadt nekik a gát. Visegrád sem mutat túl bíztató képet. A Duna óriási területet rabolt magának.

 

Egyik este fáradtan pihentünk a házban. Így is néhányszor tíz méterre voltunk csak a 11-es úttól, kellőképpen annak szintje alatt. Úgy döntöttünk, kimegyünk megnézni, szükség van-e ránk. Odamentünk a homokzsákokhoz. Egértetemek tömege lebegett a vízen, nem tudtak hová menekülni. A zsákok útjukat állták az emelkedő víz elől való menekülés során. Egy-egy sikló úszik itt-ott kétségbeesetten. Egyet sikerül megmentenünk, olyan fáradt, hogy hagyja magát simogatni, sőt, valósággal játszik velünk, örül a túlélésnek. Ahogy a hegyek alá bukik a nap Nagymaros mögött, kékeslila és narancs árnyalatokban úszik minden, szinte teljes csend áll be. A focipályán vadkacsák úszkálnak. Akkor vesszük észre, hogy a Duna, a nagy folyam, bizony visszafelé folyik. Ha más mondaná, ha nem én magam láttam volna, nem hinném el, hogy ilyen előfordulhat. Ez az őrült nagy folyó, melynek áradó víztömege mindig elkápráztat, most olyan hatalmasság lett, aki nem törődik már semmivel. Elterült a világban.

(A kézirat itt megszakad.)

 

 

Hozzá szabad szólni:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s