Nem csak a hegy marad – Gerecse

Gerecsesmall25Gerecsesmall02Gerecsesmall03Gerecsesmall05Gerecsesmall04Gerecsesmall06Gerecsesmall07Gerecsesmall09Gerecsesmall16Gerecsesmall10Gerecsesmall11Gerecsesmall12Gerecsesmall13Gerecsesmall14Gerecsesmall15Gerecsesmall17Gerecsesmall18Gerecsesmall22Gerecsesmall19Gerecsesmall20Gerecsesmall21Gerecsesmall23Gerecsesmall01

Vegyes érzések és gondolatok kavarognak bennem, miután visszatértem a Gerecséből. 

 

Megérett az idő a túrázásra, a nyár legnagyobb lehetősége volt ez a két-három nap. Ráböktem egy szakaszra a Kéktúrán. Elsőre azt hittem, hogy a Vértes, később már láttam, hogy “csak” a Gerecse vonulatai lesznek az otthonom erre a rövid időre. Egy nappal indulás előtt mondtuk ki: most menjünk. Nem sok idő volt a szervezésre. Dorog, Tát vagy Mogyorósbánya legyen az indulóhely?

Végül a Tátra induló járatra szálltam fel a felújított Árpád-hídi buszállomáson. Ott találkoztam az útitársammal, és itt vásároltunk be a szükséges élelmiszerekből. Kenyér, sajt, konzervek és egy palack cserszegi fűszeres. Némi ásványvíz. Otthonról vittünk szalonnát, kolbászt meg egy nyelet mézpálinkát. Zöldségnek paprika, paradicsom. Utóbbival persze csak a gond van a 35 fokos melegben, de imádjuk, és a sói is jók. A boltban sajnos eljátszottuk az időt, és az előttünk vásárló nő is annyit akadékoskodott, hogy lekéstük a Mogyorósbányára induló buszt. Ezért kezdődött Táton a túra.

Mogyorósbányára átérve nem a falu felé vettük az irányt, hanem felvágtattunk az első utunkba kerülő hegycsúcsra. Az efféle meggondolatlanságokat kerülni kellett volna, ugyanis ezzel a “felesleges” kitérővel rengeteg időt vesztettünk, és megalapozta a következő két nap fájdalmait is. A Kőszikláról egészen sajátos szögből láthattuk Esztergomot. Hihetetlen látvány volt, ahogy Szlovákia és Magyarország összeért a Dunánál, és a bazilika óriási épülete uralta a tájat.

Azt már itt el kell mondanom, hogy az egész úton felmérhetetlen fajgazdagságban kísértek bennünket növények és állatok. Legszívesebben négykézláb haladtam volna, hogy mindent lefotózzak.

Ennyiféle gombát, békát, rovart és virágot még soha nem láttam egy út során. Minden lépésnél szanaszét ugrottak az apró erdei békák, körülöttünk ezerszámra cikáztak a kisebb-nagyobb szitakötők, és persze a szúnyogok között valósággal utat kellett törni, annyian voltak. Kullancsok tömegével szerencsére nem találkoztunk, pedig állítólag idén is rengeteg van, és óriási mértékben nő a lyme-kórral diagnosztizáltak száma.

Innen aztán visszaereszkedtünk Mogyorósbányára, majd onnan elindultunk nyugatnak. Egy rövid erdei szakasz után a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozat vonatkozó részéből is jól ismert kukorica és napraforgó ültetvényekhez értünk. Mi sem találtuk meg a jelzést – pontosítok: a kék jelzés több irányba is futott! Ehhez képest mi egy harmadik irányba indultunk el, amivel sajnos megint rengeteg időt és erőt vesztettünk, viszont ez volt az egyik legizgalmasabb szakasz. A számtalan vadászles jelezte, hogy vadban gazdag tájon járunk. És bár egy ötven méteren is átcsörtettünk a napraforgón (az ültetvényre figyelve), később igencsak a frászt hozta ránk a tőlünk tíz-húsz méterre falatozó, láthatatlan vaddisznó. Körülbelül ekkor vettük észre, hogy körülöttünk mindenütt friss túrások, a tábla szélére kihúzgált egész szál napraforgók jelzik: itt bizony folyamatos falatozás folyik. Balról patak (vaditató), jobbról a végtelen növénytenger, és egyszerre csak roppan mellettünk a növényzet. A súlyos pakkokkal esélyünk se lett volna fára mászni, ha komolyabbra fordul a helyzet, így a kezünk ügyébe készítettünk minden fegyverként használható tárgyat, és néhány megdézsmált napraforgó fejet dobtunk magunk elé. Amikor úgy éreztük, hogy talán sikerült elijeszteni az állatot, akkor szapora léptekkel elhúztunk onnan.

Na nem mintha bárhol máshol biztonságban lettünk volna. Az egész út során túrások között haladtunk, ennyi földből kilökdösött gombát még életemben nem láttam. A nagy kaland után megtartottuk az első pihenőt, kajáltunk, és éreztem: a lábam nem lesz jóban a hét vagy nyolc éve gyűrt Martens bakancsommal. Bár a Gerecse rengeteg bokatörő helllyel szolgál, talán a túracipőmben nem lett volna az, ami lett.

Egy kis küszködés után elértünk az Öreg-kőhöz, ahol aztán teljes menetfelszerelésben felcaplattam a Jankovich-barlanghoz a kőlépcsőkön. Odafenn aztán kapásból több barlangot is találtam, de a rögtön tudtam, melyik a Jankovich, azaz a bajóti Öreg-kő barlang. A felülről nyitott, hatalmas bejárattal bíró nyílás meghökkentő látvány a hegy csúcsánál. Ennél meghökkentőbb csak a szomszédos barlangból igen erőteljesen áradó állatkert-szag volt, ami arra utalt, hogy valamilyen kedves állat tanyázik ott. Leérve – bár nekem ez egyáltalán nem szokásom – az első dolgunk volt bekenni magunkat a szúnyogok ellen. Felhőként vettek körül bennünket, szinte esélyünk se volt ellenük.

Sok képet betehetnék, sokat mesélhetnék az útról. A szarvasbogarak, a szép kék tavaszi ganajtúrók, a hangyavár, a szentképpel díszített esőház mind szót érdemelne. De amivel Péliföldszentkereszten találkoztunk, azt szavakkal és képekkel is nehezen beszélem el. Egyszerre csak egy kapuhoz értünk. Épp előtte meséltem el az útitársamnak, hogy a film (a Másfélmilla) egy pontján vadkerítéshez érnek, és a kék jelzést a kerítésen belül látják. Mikor átmásznak rajta, hamarosan kívülre kerül a jel, így újból mászniuk kell. És akkor odaértünk. Egy kapu, rajta a barátunk, a fehér alapon kék csíkocska. A kapun egy felirat: csukd be. És a kapu két szárnyát egy földelő vezetékkel kötötték össze. Valószínűleg ez volt a Mennyország kapuja.

Amikor bezártuk magunk után a kaput, és megfordultunk egy vakítóan zöld mezőt láttunk. Nem sokkal előttünk egy megsárgult fűszálakból álló, sárga vonal haladt a horizontig. És az út végén egy templom fatornya magasodott. A hatalmas zöld táblán haladva csak forogtunk körben a késő délutáni napban, és csodáltuk ezt a látványt.

A valószínűtlenül zöld világ Péliföldszentkereszt. Hamarosan lovardák mellett haladtunk el. A kert közepén egy tó volt, benne a halak nyugodtan úszkáltak a felszín közelében. Macskaköves sétányokon haladtunk, hihetetlen hidacskák és állatok (marhák, kecskék, bárányok) között. Az egész olyan volt, mint a Jehova tanúi magazinok giccs nélkül: csak az,ami van.

Az utunk egy nagy kapun vezetett át, ahol hamarosan elértük a fatornyos templomot. Az útitárs hintázni ment, én pedig odabenn ültem le. Teljesen egyértelmű volt a hely kérdése: nem imádkozol, vagy imádkozol itt? A 13. századi templom a szalézi rendházhoz (ha ezt így hívják a Don Bosco-soknál) tartozik jelenleg. A templomkertben is minden olyan valódi volt. Mikor korábban azt mondtam, hogy a fű valószínűtlenül zöld volt, inkább teljesen valódi zöldet kellett volna mondanom. Arra gondoltam, hogy ez Magyarország legszebb helye, és talán még sehol nem éreztem olyan jól, olyan valódinak magam, mint itt.

Tettem egy kört az épületek körül, aztán a fára aggatott kéktúrás pecsétővel próbáltam meg belepecsételni a jegyzetfüzetembe. Alig hagyott nyomot. Innen párszáz méterre tör a felszínre a Szentkút és a Mária-kút. Közöttük egy díszes és hatalmas Mária-oltár áll. A szent vizekből megtöltöttük palackjainkat, és én megmostam a lábam az egyik vizében. Ekkor már igencsak kikezdte a bakancs, látszott, hogy a vízhólyagok miatt nehéz út áll előttem. Egyre sötétedett, úgyhogy elindultunk szálláshelyet keresni. Út közben a szaléziak igen jó ifjúsági szállását csodáltuk meg, aztán lassan elbúcsúztunk Péliföldszentkereszttől.

Egy mások által már bejáratott szálláshelyen vertünk tábort. Összeszedtük a szemetet, rendberaktuk a tűzrakóhelyet, és eldöntöttük, hogy a sátor vízhatlan rétegét nem használjuk. Elég meleg volt, és a csillagokat is jól esett megbámulni. Kis tüzet raktunk, fánk is kevés volt. A szalonnánk fele itt fogyott el, és itt húztunk bele először a mézpálinkába is. Miután már nem vibrált halványvörösen a parázs, viszonylag korán aludni tértünk. Az ébrenlét és az álom határán még hallottam, hogy nagyobb testű állatok motoznak körülöttünk, néhány tíz méteren belül.

Már forrt a víz, mikor felébredtem. A Szent Reggeli Kávé elfogyasztása után megreggeliztünk, megszárogattuk a holmink, és összepakoltunk. Ezúttal szerencsére nem párált be teljesen a fényképezőgépem. A sátor kissé vizes maradt, de sebaj, majd otthon. Bevettük magunkat az erdőbe, és ezzel kezdetét vette a második nap. Fájós, vízhólyagos talpakon indultam útnak.

Az erdei ösvényen ismét a szúnyogokkal harcoltunk, és rengeteg különféle állattal találkoztunk. Időnként visszatántorodtam, amikor belesétáltam az út egy-egy oldalán álló két fa közé kifeszített óriási pókhálóba. Ezt vajon hogy építik meg? Figyeltük a kitúrt gombákat, és haladtunk felfelé a hegyen.

Egy hosszú szakaszon a villamos vezeték mellett haladtunk. Ekkor már túl voltam az egyik lábam teljes amortizációján: a bal talpamon lévő hatalmas vízhólyagtól lépni sem bírtam. Rövid műtét következett, és egy nagy nyelet mézpálinka után viszonylag könnyen ment a túra. Az érett szeder mellett lépdeltünk, majd eldöntöttük, hogy levágunk egy hosszabb kanyart a Kékből. Igencsak meglepődtünk, amikor kék jelzéseket vettünk észre az egyik leágazó úton. A térkép szerint ennek nem lett volna szabad így lennie, de hát egy vállrándítás után elindultunk rajta. Persze néhány kilométer megtétele után megszűnt a jelzés, mi pedig úgy döntöttünk, legyen kaland, hova érünk ki.

Egy vadkerítés nyitott kapuján haladtunk át. Gyakorlatilag az egész út végig volt túrva, szemmel láthatóan friss túrásokon lépdeltünk. Balról bozótos, jobbra magas fű: én életveszélyben éreztem magam, és bevallom, ezt rendkívül élveztem is. Egyszerre csak, úgy ötven méterre jobbról két őz ugrott fel a fűben, és az utunkra merőleges kerítés felé vették az irányt. Szomorú volt látni, ahogy az egyikük ijedtében legaláb ötször megkísérelt átrohanni a dróton, majd néhány perc elteltével utat talált magának egy megbontott szakaszon. Amikor kiértünk a bekerített részről, már tudtuk, hogy túlságosan elkanyarodtunk a kék jelzésről, és úgy döntöttünk, hogy a közeli Bajna felé vesszük az irányt.

Rövidesen betonútra értünk, és a tűző napon tettük meg azt a néhány kilométert a kis faluig. Az aszfalt olyan forró volt, hogy minden lábnyomunk benne maradt. Egyébként ez az útszakasz a bajnai rallipálya, tele is volt hajigálva szeméttel az útpadka. Bajna egyébként szép település, megérdemelne néhány fotót, de nem akarom már hosszúra nyújtani ezt a posztot.

Mivel ma már nem számít internetes tartalomnak az, ami legalább nyomokban nem tartalmaz iPhone-t, ezért elmondom, hogy a hazautazásunkat nem a Microsoft támogatta, hanem az EPÖL (lásd: képek)!

Végül mégiscsak kap egy képet Bajna. Sajnos a túra a megtett táv tekintetében jóval rövidebbre sikerült, mint terveztük. Izgalmas dolgokat hagytunk ki, jó lett volna látni Pusztamarótot, az öreg hársfát, és ki tudja, milyen érdekességek állták volna utunkat. Nekem a Gerecse nagyon betalált, megszólítva éreztem magam, és méltó “akadályra” leltem benne. Ezúttal ő győzött, de a mi javunkra is írhatunk egy pontot. Nagyon szép és izgalmas túra volt, egy alaposabb felkészülés (mind fejben, mind fizikailag) után érdemes lesz megcsinálni az eredetileg tervezett távot. Jobb lett volna hárman-négyen nekifutni, és akkor jobban eloszthattuk volna a súlyt is, így elég nehéz táskákkal mentünk. És azt is fontos megemlíteni, hogy igen kevés helyen lehetett vizet szerezni, ami komolyan veszélyeztette a túra kimenetelét. Úgy érzem, hogy remek túrán vettem részt, és nagyon jó tanuló-kaland volt ez. Lehet még sokkal jobban, sokkal felkészültebben is. Bár sokszor használom a túra szót, mégsem úgy tekintek ezekre a kalandokra, mint valamilyen mesterségesen kiszakított időkre: ez az élet, ugyanúgy, ahogy boltba megyünk vagy egy koncertre, ez nem lehatárolás, hanem megnyitás, kinyílás a minket körülvevőre és a bennünk lakóra. Mivel is zárhatnám? Gerecse, még visszatérek beléd!

Gergo

 

 

Nem csak a hegy marad – Gerecse” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Péliföldsentkereszt -Mogyorósbánya:Sajnos elég rosszul jelzett az út ,térkép feltétlenül szükséges.Legfonosabb pontok.1. A forrásnál az oltár jobb oldalán kell továbbindulni, majd a kapun bemenni.2. A mező végén a kerítés sarkánál jobbra kell fordulni és utána menni át a kapun. A kapu után egyenesen kell menni és csak sokára lesz jelzés.3. A pihenő után hosszű lejtő, a lejtő végén balra kanyarodsz egy szekérútra. A szekérútról egy erdő szélén jobbra kell fordulni, *ez nagyon rosszul van jelezve*. http://www.teljesitmenyturazoktarsasaga.hu/okt_forum?a=ds&id=11

Hozzá szabad szólni:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s