Waking life (film)

Tegnap este megnéztem a Waking life című animációs filmet. Az egész nagyban hasonlított a Waltz with Bashirhoz, mindkettő egy vektoros képi világot hoz, és mindkettő egyfajta dokumentarizmus. Míg a Libanoni keringő elsősorban a poszttraumás életről és az emlékezésről szól, addig az Élet nyomában az Inceptionhöz hasonlóan az álom, mély tudatállapotok, ébredések, tudatos álmodás (lucid dreams) témakörökben mozog. A Waking life nagyjából fikciós, de inkább kollektív, a Waltz with Bashir pedig… hát bizony kollektív traumákkal foglalkozik, de az alapsztori ott mégis a valóságon alapul, történeti tényeken és eseményeken.

A Waking life-ot 2001-ben csinálták, valószínűleg itt sem véletlen az időzítés. Miként a Mátrixot, ezt is az ezredforduló környékén indították útjára. Biztosan sokan vagyunk, akiknek tipikus alapélményeiről beszél a film: nincs egy igazság, mindenki hangszóróként sugározza a maga rögeszméit. Van, aki visszafordul, van, aki még mindig ugyanazt tanítja. Vannak nagyon jó megfejtések, rengeteg exit, rengeteg horgony, és hogy végül is mi van, azt mintha valahogy ebből az egészből kéne szintetizálni. Ennyi a film: közeli betekintések beszélgetésekbe, monológokba, bizarr eseményekbe. Bár maguk a szereplők általában társadalomkritikusak, a film nem az. Végül a fejünkben kikerekedik egy megfejtés, de az utolsó utáni percig sem lehetünk biztosak abban, hogy nem egy csupa őrültekből álló társaságot láttunk felvonulni. Nagyon-nagyon remek szövegek hangzanak el, az egész mégis óriási káosz. Egyszerűen annyi a megfejtés, hogy sem bennmaradni, sem kiszállni nincs értelme. Persze vannak bőven a filmben, akik vagy ezt, vagy azt megteszik. Látunk nyugodt embert, amint a buddhista szerzetesek módjára leül a járdán, leönti magát benzinnel és egy szó nélkül szénné ég. Látunk a szeretkezés után filozofáló fiatal párt. Látunk egy fickót, aki egyszer szitává lőtte a támadóját. Közben az egész sztori, a főszereplő srác útja egyre szubreálisabb lesz, egyre mélyebbre jutunk, egyre inkább destruálódnak a valóság horgonyai. Az alapélmény végső soron, hogy önmagamhoz beszélek számtalan alakban, hogy már rég nincs idő. Uraim, Rosenctrantz és Guildenstern halott. És a darab végére talán rájönnek, hogy az egészet legfeljebb elfogadni érdemes.

Nekem nagyon tetszett – de azt hozzáteszem, hogy egy eléggé mélyre lerántó film a Waking life.

Hozzá szabad szólni:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s