Lovasi-interjú (La femme)

Lovasi_andras

Ma reggel néhány szkennelt oldal landolt a postaládámban. Pár lap egy női magazinból. Lovasi Andrással készült interjú az ősszel, és ezt juttata el hozzánk egy barátom. Mivel az írás tele van igen érdekes gondolatokkal és újdonságokkal, úgy döntöttem, hogy közreadjuk itt. 

Lovasi András geográfusnak tanult, de eltanácsolták az egyetemről. A nyolcvanas évek végétől aktív szereplője volt a magyar zenei életnek. A Kispál és a Borz a Sziget mínusz egyedik napján elbúcsázott rajongóitól. Lovasi – bár erről igazán nem tehet – idén megkapta a Kossuth-díjat is, rögtön a Pécsi Tudományegyetem által kiállított tiszteletbeli geográfus diploma után. 

– Egy kollégád,  Dezső mesélte, hogy nem tudta, miért kezdett el zenélni újra negyvenéves korában. Elment a pszichológusához, aki azt mondta, hogy az emberek általában ebben az életkorban érzik azt, hogy talán utoljára megpróbálhatjak megvalósítani fiatalkori álmaikat. Te is érzel ilyesmit? 

– Harminchat éves koromban azt gondoltam, még van időm megtanulni gitározni és olyan zenét csinalni, amilyet eddig nem tudtam. Azóta is ebben utazom. Hamvas Béla írja, hogy van bennünk egy ásító lyuk, ami jó esetben a jó út keresésének az iránytűje, amibe mindenféle vágyakat beledobál az ember, hogy eltömje. Életéhség. Az egyik legszebb és legszomorúbb jelenség. Ha körbenézek a szűkebb közegemben, látom, hogy mennyi válás van – és az egzisztenciák újratervezése. Azt hiszem, ez az én generacióm alapélménye.

– Szerinted csak ennek a generációnak?

– A szüleinknél is eljött ez a pillanat, de azt hiszem, most jóval több a kísértés. Vannak menekülési útvonalak, lehetőségek, kevesebb a kényszer, ami akkor összetartott egy családot vagy egyéb közösségeket. Szóval nem csak egy esélyed van ma már. Legalábbis minden ezt súgja az emberfülbe. Miközben lehet, hogy születésedkor eldőlt, hogy egy sincs. De ezt hagyjuk. Szóval, mostanában az embernek nem egyszer vagy kétszer kell kitalálnia önmagát. Akár ötször, hatszor.  szakmák, munkahelyek, munkanélküliség, új nő, új gyerekek, új otthon. Éna zt a bizonyos dantei pontot éltem meg, visszanéztem, és számba vettem, mennyiféle zenét nem csináltam még, mert tudtam, hogy hamarosan lezárul az életem kreatív energiákkal teliszakasza. Szerintem 50 körül.

– Szóval elkezdtél nyugtalanságot érezni?

– Amikor az emberek megbetegszenek, megijednek attól, hogy úristen, tényleg csak ennyi volt?l Innen megyünk a temetőbe? Ennek a pániknak az előszele a nyugtalanság, amit negyven körül érzel.

– Te most arról beszélsz, hogy félsz az öregedéstől?

– Inkább előre gondolkodom. Talán már sejtem, mire elég az életem.

– És ez azt is jelenti, hogy ha a Kispál és a Borz tökéletesen működött volna, a kaland kedvéért akkor is kilépsz?

– Nincs olyan dolog, ami 23 éven keresztul tökéletesen működik. Hullámvölgyek, hullámhegyek, válságok vannak, mint egy házasságban. Az oltár előtt a pap sem ígér zökkenők nélküli boldogságot, hanem azt mondja: jóban, rosszban. Az a baj az én generációmmal, hogy a „jóban” részét a dolognak szívesen csináljuk, de a „rosszban”-t nagyon nem. Bizonyos próbatételeken, úgy látom, elbukunk. A rosszat úgy próbáljuk megoldani, hogy kilépünk belőle, hátat fordítunk.

– Hát ezt jó, hogy mondod, mert pár éve Kispál András, a Kispál és a Borzban 23 éve állandó társad, bevallotta, hogy úgy érzi, válságban van. Emberileg és szakmailag is. Ráadásul te sokszor elmondtad, hogy a zenekar például miatta nem működik. Óriási felelősség kilépni valamiből, amihez 23 éven keresztül kötődtél, és elhagyni egy nagy szövetségest, aki éppen válságban van.

– Nem véletlen, hogy búcsú most történik. Nekem az, hogy őt újra aktívnak látom, és tapasztalom, hogy kiszabadul az árnyékomból, az biztató. Az is lehet, hogy elfáradt attól a svábos, hajtós munkamódszertől, ahogy én dolgozom. Örülök annak, hogy van egy másik zenekara, vannak ötletei, melyeket a sajátjának érez…

– Szóval úgy érzed, hogy most tudtatok a legkisebb fájdalommal elválni? Figyeltél arra, hogy ne hagyd őt cserben, ezért vártadmeg az ideális pillanatot?

– Ez így túlzás. Egyfajta felelősség inkább. Az akcióhősök füstölgő romokat hagynak maguk után jelenetről jelenetre, és én nem szeretem az akcióhősöket. 

– Ő azt mondta, és ez számomra nagyon szívbe markoló, úgy érzi, eltávolodtatok egyınástól. Te hogy érzed ezt? Barátok vagytok még mindig?

– Én nem tudom, mi a barátság. Amikor sejtettem erről valamit, akkor kiderült rendre, hogy tévedtem, úgyhogy nagyon óvatosan fogalmazok a barátság  a szerelem témakörében. Ha meghallom, hogy barátság, akkor nekem Micimackó és Malacka jut eszembe, de nem én magam. Sokkal többre becsülöm azt a munkakapcsolatot és együttlétet, amit lehúztunk egymás mellett. Bár nem mondanám ezt klasszikus barátságnak, nem lógtunk együtt, és sok mindenben hiányzott a közös nevezőnk, de volt egy titokzatos kémiáıık. Én ki tudtam termelni belőle azt, amiről ő nem is mindig tudta, hogy jó. Van egy Vonnegut-könyv, a Börleszk, amelyben ha a két testvér összedugja a fejét, akkor zsenik, de egyenként amúgy hülyék. Így voltunk mi is, de eljött a pillanat, hogy már hiába dugtuk össze a fejünket, attól nem lett jobb, mert nem történt semmi.

– Pesszimista vagy?

– Nem. Mondok egy példát. A katonaságban tanultam meg, hogy vannak emberek, akikkel nagyszerűen lehet időt eltölteni, inni, cigizni, akármi, de nem szeretnék velük háborúba menni.

– Neked nehéz kimondani szakításokat?

– Ma már könnyebb, régebben kitartóbb voltam. Azt gondoltam, hogy minden problémát meg lehet oldani a saját eszköztárunkkal.

– És ma?

– Ma már kevésbé érdekelnek a problémák.

– Szerintem az új zenekaroddal nemcsak a Kispálból menekültél, hanem előregondolkodva annak hiánya elől is, nem?

– Persze. Ez kicsit olyan, mint amikor kilépsz a házasságból, és már ott vár a szeretőd.

– Azért az is szembeötlő, hogy ezekkel a változásokkal párhuzamosan különnıentetek a feleségeddel. Változáskényszer volt ez is?

– Biztos, kicsit az.

– Szerintem a családban még nehezebb kimondani, hogy vége, lezárult.

– Igen, nagyon nehéz.

– Nem nagyon akarsz erről beszélni?

– Hát nem.

– De gondolkodtatok azon, hogy mi lehetett az ok?

– Próbáltunk, persze.

– És rájöttetek?

– Hát külön-külön lehet. Voltak olyan pontok, melyek tabuvá váltak a kapcsolatunkban. Minden kapcsolat egy dinamikus harc. Ha mindig ugyanaz van fölül, az nem egészséges. Mindenki leszúrja a maga karóit, kijelöli a maga területét, hogy eddig és ne tovább, és így kialakultak dolgok, amiket nem tudtunk megbeszélni.

– De te meg akartad oldani? Bizonyos szempontból olyan ez, mintha a frontembere lennél a családodnak.

– Szerintem most is frontember vagyok a családomban, csak másik zenekart csináltam ott – is.

– Lecserélted a dobost?

– Hasonlatnak nem rossz, de ez is sántít. Egy zenekarban valamennyire mérhető teljesítmények vannak. Egy családban ilyen nincsen. Azt nem tudod számokkal vagy akármivel kifejezni, hogy mennyi szeretetet vagy időt raksz bele. Én nagyon egyszerű mondatokkal jutottam el odáig, hogy ez nekem most nem jó. Azt gondoltam, ha ez így marad, előbb-utóbb valamelyikünk rámegy.

– Megbántad?

– Nem csak én döntöttem, több fordulóban dőlt el, és most jobb így. Mindenesetre a gyerekekkel jobban megvagyok.

– Több időt szánsz rájuk, hiszen már nem természetes az együttlét?

– Mondhatjuk ezt is, mindenesetre remélem, hogy a feleségemmel újra olyan viszonyban leszünk, mintha együtt lennénk, csak éppen nem vagyunk együtt.

– Említetted a beszélgetésünk elején, hogy sok problémás családot láttál gyerekkorodban. A te szüleid is ilyenek voltak?

– Voltak válságok, de ők abba a generációba tartoznak, ahol arra dresszírozták őket, hogy a hátralévő életet együtt kell leélni, és kész. Mostanra ez kedves zsörtölődésbe torkollott.

– Ők mivel foglalkoztak?

A Grundaktiv a Facebookon is szerethő!

– Apám műszaki főiskolát végzett, építkezéseken műszaki vezető volt. Anyám meg könyvelő. Ült és számolt egy géppel. Vannak ennek történelmi okai. Például anyám kitűnően érettségizett volt, de nem tanulhatott tovább, mert kulákok voltak, nagyapámék nem álltak be a téeszbe, és mindig nagyon szegények voltak. Ezért az anyám megtanult mindent elfogadni, kicsit olyan buddhista módon, és én ezt örököltem tőle. Én sem keresek semmit, hanem találok inkább.

– Érezhető volt a gyerekkorodban a rendszerellenesség?

– Apám MSZMP-tag volt, az Ő családja sváb, illetve elzász-lotaringiai német. Nagyapám kántor volt Hidason, aztán volksbundista lett, és a Waffen SS harcoló alakulatában végezte ’43-ban. Minszk mellett valahol lelőtték. Úgyhogy nagyanyámat ’45 után háborús bűnösként kezelték, ki akarták telepíteni. Elszökött, és végül, hogy megússza, hozzáment egy bányászhoz, aki meg apámat egzecírozta, mint rendes mostoha. Apám ezért gyorsan lelépett otthonról, neki a kádári konszolidáció a kiugrás lehetősége volt, bizonyos értelemben ő a múlt rendszer terméke, úgyhogy anyám családja és apám között volt egy csendes konfliktus. Aztán később, már 16-17 évesen meg én vitatkoztam sokat apámmal. Akkor ő már nagyon keserű volt, utálta a nyomulást, hogy körülötte egyre több a kontraszelektált káder, de nem látta be, hogy az ő rendszere logikusan termeli ki ezeket.

– Sokat vitáztatok?

– Rendszerváltás előtt már igen, mert akkor már én is sokat olvastam ezt meg azt. Többnyire akkor rebellis gondolatokat. Nem voltam én nagy forradalmár, csak iszonyodtam a szürkeségtől és a lezárt életpályáktól, attól az ijesztő, álmos, poros izétől, amiben a gyerekkorom telt. Nem akartam így fehıőtt lenni.

– És a rendszerváltás?

– Azt a szkepszist, amit sokszor a szememre hánynak most is, hogy nem vagyok elég lelkes a világ pozitív fordulatait illetően, már akkor is birtokoltam, tehát nem láttam olyan szépnek a rendszerváltást. Sem az előző, sem a következő rendszer képviselőit nem láttam fekete-fehérnek, mondjuk így finoman.

– Időnként mondasz ennél keményebbeket is, például anno az SZDSZ-ről, hogy húzzanak el, vagy vállalsz szerepet politikai kampányban, legutóbb az LMP európai parlamenti listáján voltál tizenhatodik. Úgy érezted, hogy fontos kiállni, megszólalni?

– Jött egy felkérés, aztán a hideg számítás. Tudtam, hogy az én hitelem erodálódhat kicsit, de egy új alakulatnak hozhatok szavazókat.

– Ez volt a lényeg, hogy legyenek újak a magyarpártpalettán?

– Ez is, és a program több elemével egyetértettem. Ők azt mondták, feltennének az első helyre, én mondtam, hogy első nem leszek, huszadik igen. Aztán valahogy felkeveredtem a 16. helyre, ami számomra egyébként azt jelenti, hogy igazi nyomulás nélkül is komoly politikai sikereket lehet elérni Magyarországon. Azt is kikötöttem, hogy az országgyűlési választásokon esziikbe ne jussak, mert nem akarok parlamenti képviselő lenni, az esetleges megválasztás vagy bejutás után lemondani meg nem szimpatikus. Egyébként azt hiszem, hogy nekem inkább lokális ügyekben kellene megszólalnom, Ott egyszerűbben átlátom, mi van.

– Európa Kulturális Fővárosa projekt például?

– Például. Vagy Tubes. Nem kell országos szinten belebonyolódni bármibe, bár végül is a Tubes körüli kavarás kapcsán ismerkedtem meg a zöldekkel, és így jött az LMP.

– Nem mindegy, mihez adod a neved és a hiteled.

– Nem mindegy, és azt látom, hogy Magyarországon ez nem tesz okvetlenül jót a pályának. Angolszász országokban komoly kulturális hagyománya van a könnyűzenészek politikai szerepvállalásának, ott ezt senki nem furcsállja.

– Most, hogy lezártatok 23 évet, a rajongók is szembesültek azzal, hogy egy szakasznak vége, ők is Változtak, idősebbek lettek. Te változtál?

– Biztos, de bízom abban, hogy a rutin, amit összeszedtem az elmúlt években, nem akadályoz meg abban hogy még írjak jó dalokat. Más nem érdekel.

– Csinálnál valamit másként?

– Talán szerencsésebb lett volna pár évvel korábban, már 5-6 éve kilépni, de így legalább nincs annyi kérdőjel.

– Megkönnyebbültél, hogy vége a Kispál és a Borznak, vagy inkább fáj?

– Mindkettő. Ugyanis már nincs időnk még egyszer felépíteni egy ilyen nagy dolgot, mint a Kispál és a Borz. Azt hiszem, hogy bár lezártunk valamit, és elbúcsúztunk, közben a karrierünk csúcsán voltunk, és most derült csak ki, mennyien szerettek minket. Elmondhatjuk, hogy végig tudtuk nézni a saját temetésünket. 

Szerző: Veiszer Alinda
Fotó: Nánási Pál

A szkennelést Fülesnek köszönjük, a karakterfelismerét az ingyenes online http://www.newocr.com/ vállalta.

 

 

 

Lovasi-interjú (La femme)” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Nagyon szimpatikus a fiatalember, láttam a Duna Televízióban a kívánságkosárban dalolni.

  2. Drága Marikám, örülök, hogy ujra hallok felőled! Kértem ám neked a Szécsi Páltól a Harangvirágot a neved napjára. Remélem jól vagytok és a kicsi is szépen növekszik!Ágika

  3. Kedves Marika és Ágika,össze ne vesszetek nekünk. Nézzük mindíg a kivánságkosarat, nagyon szeretjük az Asbót urat. Békés új évet kívánunk nektek!Etelka és Gosti bácsi

  4. Ágika, Marika, Etelka!Jó újra hallani felőletek. A régi szép időkben még sokkalta többször találkoztunk, és a táncrendbe is felvettük egymást mindég. Ha Balmaz felé jártok, gondoljatok az öreg Gedeonra!Csókol bennetek: Gede

Hozzá szabad szólni:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s