Valami vége, valami kezdete

20110826

Itt ülök a valóság romjain, vagy inkább reziduumain: egy
világkorszaknak vége, reboot, nagy levegő, kilégzés. Budapest hat év
epicentrális pozíció után a hátam mögé kerül. Értelmetlen volna
bármilyen mérleget vonni, vagy tételesen felsorolni az eseményeket.
Igazából csak én vagyok, és semmi más.

Amit mégis el kell mondanom, hogy minden küszködéssel és fájdalommal
együtt is remek hat év volt ez. Megszerettem a fővárost mint
interplanetáris lefolyót, a Dunát, az önmaguk körül pörgő embereket.
Megtanultam örülni annak, ha az ingyen szar helyett fizethettem a
dolgokért, és cserébe elvárhattam a jót meg a minőséget. Rengeteget
tanultam, egy kiváló szakma szakemberévé képződtem ki. Olyan emberi
kapcsolatokban gazdagodtam, amilyenekről mindig is álmodtam.

Emlék: általános iskola első osztálya. Kora reggeli gyerek voltam, a
szüleim korán mentek dolgozni, így körülbelül fél órát magányosan
töltöttem el az iskolában. Ősz volt, az udvaron rengeteg lehullott
levél, és kimentem. Ott egy találkozás: ő nyolcadikas, év végén fog
elballagni, de figyelj, mutatok valamit, mondta, és lábával óriási
levélkupacokat húzott össze. Nézd, milyen jó, mondta, és sokáig
építettük a nagyobbnál nagyobb halmokat. Csodálatos érzés volt, hogy
ez a nálam jóval idősebb, az iskolás életben megedződött ember, ez a
nyolcadikas megosztja velem a titkát. A levélkupacok alkotásának
örömét. Így élni, mindig is erre vágytam. A megosztásnak ebben a
felhőtlen szépségében. Néha sikerült, és ettől most is boldog vagyok.

Tegnap: járok egy csoportba, nevezzük csoportterápiának.
Szenvedélybetegek, függők, ahogy tetszik. Egy kedves ismerősöm hívott
meg oda, hogy szerezzek egy kis szakmai tapasztalatot. Szemtől szembe.
Közel magához a dologhoz. A bemutatkozó körben (ez minden alkalom
elején van) mindig elmondtam, hogy a munkakeresés feszültségeit
szeretném feloldani a csoportban. És akkor elértünk a tegnaphoz. A
fenti mondathoz hozzátettem, hogy sikerült, állást kaptam. És akkor
olyan történt, amire nem is számítottam. Körülbelül húsz embernek
derült fel az arca, megtapsoltak és gratuláltak. Mintha együtt húztuk
volna össze a lábunkkal a sok-sok falevelet az iskola udvarán. A
csoport után rendszerint gyalog megyek haza, jól esik a levegőzés, és
nem is akarom hazavinni a súlyosabb történeteket. Egy pillanatra
becsuktam a szemem, talán csak pislogtam, és közben újra láttam a
felderülő arcokat, és hogy ezek az emberek gratulálnak a sikeremhez,
és őszintén örülnek neki. Azóta, egy napja meghatottan élek. Hazáig
sírtam, és néha nevettem, és hát eszembe jutottak a falevelek. Olyan
kicsik vagyunk, és egymást olyan naggyá tehetjük.

Korábban: az egyik tanárom azt a házi feladatot adta, hogy legyünk
spontának. Amíg azt nem mondja, hogy elég. Végül is sosem mondta, hogy
elég, és én azóta spontán vagyok. Mindenben, szinte mindenben benne
vagyok. Figyelj: légy spontán. Megéri, én mondom.

Most itt ülök a romokon, hajnal van. Egy óra múlva felpakoljuk az
egész cigánykaravánt, és ez itt véget ér. De találkozunk. Valami
létesült most visszavonódik a megvalósulatlanba, a keletkezettből
lehetséges válik. Sokkal többek leszünk általa. Barátaim: nyertünk.
Mindannyiótoknak köszönöm, hogy sikerült.

-g-

Valami vége, valami kezdete” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Szerintem is nagyon jo írás lett. :)Remélem az új helyeden is ilyen jó élményekre találsz!

Hozzá szabad szólni:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s