Hazatérés – Karátson Gábor és a változások

Karatson_gabor_grundaktiv

Fontos, ha nem legfontosabb tartozásunkat rójuk le itt a Grundaktivon azzal, hogy Hollós Lászlónak az Ökotájban megjelent interjúját közöljük újra, melyben Karátson Gáborral beszélget az erdélyi Setétpatakon. 

Nem akartam semmiféle személyes felhangot adni e rendhagyó “mester-portrénak”, bevezetésként mégis le kell írnom: régóta ismerem Karátson Gábort, és őszintén kedvelem. Kedvelem határtalan emberségét és megnyugtató, mély bölcsességét, kedvelem a reménytelen helyzetekben is reményt sugárzó életszemléletét és mindent leküzdő tenniakarását, kedvelem engedményeket nem ismerő becsületességét és különös, játékos humorát, és még sorolhatnám, mi mindenért is kedvelem őt. Nagyon szeretném, ha a barátjának tekintene. 

A most következő írás egy kétrészes Gaia-műsor alapján készült, amelyet októberben és novemberben sugárzott a Magyar Televízió. Karátson Gáborral — kérésére — Erdély varázslatos tájain, Setétpatak vidékén barangoltunk. Barangoltunk és beszélgettünk. 

Az elveszett völgyben 
— A mögötted lévő házikóról azt mondtad, ez az egyik legkedvesebb emléked itt. 
— Igen, itt jöttünk be először a setétpataki völgybe, ott fönt, a sziklák között. És akkor itt volt ez az esztena, s az a gyönyörű lány egy kisgyerekkel. Mi meg eltévedtünk, és kérdeztük őket: Merre van Gyimesközéplok? — Aj, az még messzicske van! — felelte Blága Kati, aki öccsével, Blága Kóta Gézával, Emrivel őrizte a bárányokat. Mi öten voltunk, és azt hiszem, hogy mindannyian ebben a kicsi kalyibában éjszakáztunk. Végül is két napot töltöttünk itt. Emri furulyázott, Kati pedig énekelt. Nagyon érdekes volt, hogy Emri kizárólag olyan népdalokat furulyázott, amelyek a Bartók- és Kodály-gyűjtések első lapjain szoktak lenni, pentaton, ősmagyar énekeket, Kati pedig kizárólag operett- és műdalokat dalolt. Ezek váltakoztak. Huszonegy éves voltam. Úgy emlékszem, ez egy mély, V-alakú völgy volt, és lenn zúgott a patak. Hát a patak most is zúg, a völgy is V-alakú, csak éppen nem olyan mély. Akkoriban még valószínűleg egy fenyves is lehetett itt, azon át jártunk le vízért. És Kati azért mondta, hogy Gyimesközéplok “messzicske” van még — nem volt az olyan nagyon messzicske –, hogy itt maradjunk vele. Kellemes társaságot nyújthattunk mégiscsak ebben a hegyi magányban. 
Így cseppentem én Setétpatakára, ahová negyvennégy éve járok; de ezt az esztenát soha többé nem találtam. Fogalmam sem volt, hol lehet, nem is nagyon kerestem. Aztán tavaly vagy tavalyelőtt Szilviával fölsétáltunk ide, lenéztem a völgy túloldaláról, és megpillantottam a kalyibát. Jézus Mária, hát ez az! Tényleg olyan volt, mint Tarkovszkijnál. A Nosztalgia végén ott az a faház a székesegyházban. Jó, itt nincs székesegyház, mégis olyan volt az élmény. Egyszer csak felbukkan ez a kalyiba negyvenhárom évnyi messzeségből. Ott áll a tájban, és szerintem nem sokat változott. Kicsit elkorhadt, talán.

“Itt érzem jól magam” 
— Budapesten élsz, a Belváros kellős közepén, egy műteremlakásban. Amikor e portré elkészítéséről beszélgettünk, mégis azt javasoltad: jöjjünk ide, Setétpatakra. Miért olyan fontos ez a hely számodra? 
— Ez a második hazám. A múltkor Kotányi Attilával beszélgettünk erről, és ő érezve bizonytalanságomat, azt mondta: talán inkább az első. 1956 nyarán jártam itt először, s azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal, de folyton visszajárok. Megszoktam ezt a vidéket, sok a régi ismerős, itt érzem jól magam. Ez a hatalmas hegység, a csángó nyelvjárás, mind-mind nagyon közel áll a szívemhez. Olyan fordulatokban beszélnek itt az emberek, ami engem valósággal elképeszt. Teljesen élő nyelv. És szeretem ezeket az embereket.Szeretem a fenyőfákat, a sziklákat, az egész füves hegységet. Gyerekkorom után először 1956 nyarán lehetett Erdélybe jönni. Ha nehezen is, de végül is kaptam útlevelet, és másfél hónapig csavarogtam a vidéken barátaimmal. Aztán visszautaztam Pestre, körülnéztem a városban, és azt mondtam 1956 szeptemberének végén: na, itt aztán soha semmi érdekes nem fog történni. Hát ennyit az akkori helyzetfölmérő képességemről. Nemsokára kitört a forradalom, ami életem második meghatározó élménye lett. A harmadik a Duna. Szóval az erdélyi út és a forradalom kitörése valahogy összefonódott bennem, valamilyen rejtelmes, ki nem mutatható módon. A magyarságnak két olyan módusza ez, amelyek nem egyformák, de számomra meghatározóak. Van egy közös pontjuk. Állítólag vannak olyan csillagok, amelyek nem egy nap körül, hanem egymás körül keringenek. Hát valahogy így vagyok e két dologgal én is. 

 
— El tudod képzelni, hogy egyszer eljön majd az idő, amikor egy hetet leszel Budapesten, az év többi napját pedig itt töltöd? 
— Igen ezt el tudnám képzelni, ha ott már nem lenne rám szükség. Nem kellene tanítanom, nem volnának civil mozgalmak, vagy kiöregedtem volna belőlük. Csak “úgy lenni” itt lenne jó. Amikor visszamegyek innen Magyarországra, mindig összeszorul bennem valami, mert nekem ez Magyarország, a határoktól függetlenül. A régi VIII. kerület, a forradalom világa, az már nem létezik. Ez azért mégiscsak létezik még, habár eléggé tragikus és fájdalmas módon. De azért mégiscsak fönnáll. 

– Mennyiben változott meg ez a táj az elmúlt negyven év alatt? 
— Pont itt, ahová most fölhajszoltam a társaságot, azt hiszem, semmi sem változott. Talán kivágtak néhány fát, de ezzel kész is. Alapjában véve nincsenek nagy változások, hacsak nem tekintem annak a nyelvi újításokat, hogy minishop, csíki dance. Ez utóbbi már annyira gügye, hogy nem is ellenszenves igazán. Viszont nincs már meg a régi zene, nincsenek a táncok. A zenészek még csak megvannak, de a táncok hiányoznak. Amikor először erre jártam, volt a Tatros partján egy nagy mulatság. Ott, a templom alatt, azon a nagy réten, Középlokon. A zenészek egy építmény-félén üldögéltek. Fantasztikus volt! Zúgott a Tatros, az óriási zöld réten táncoltak a fehér csángók. A férfiak a kis fekete kalap kivételével fehérben voltak, a lányok és az asszonyok pedig abban a gyönyörű katrincában. Igazán sajnálhatják, hogy elhagyták ezt a divatot, a mai világban is jól néznének ki benne. Szóval ott táncolták a hosszúhavasi héjszát. Egymás vállára tették a kezüket és így kígyóztak körbe-körbe. Szólt a zene, sütött a nap, zöldellt a rét, mámorító volt. 
Ma már nem hallani ezt a zenét, csak akkor, ha táncház van. De akkor is a stockholmi meg a kecskeméti fiúk-lányok járják, a csángók pedig nézik, milyenek is az ő táncaik. Sok minden megváltozott tehát, de a nyelv, az megmaradt. És megmaradtak a hegyek meg az emberek is. Valami különös affinitást érzek irántuk és persze e táj iránt. Nehéz volna ezt ésszerűen megindokolni. Olyan ez, mint az archaikus kínai nyelv és írás. Ahhoz is érzek ilyenfajta affinitást, pedig hát kínai, az végképp nem vagyok. Igaz, a Karátson család, az apai ág erdélyi, udvarhelyszéki, ezért mindig is nosztalgiával gondoltam erre az életre, erre a világra. De a meghatározó mégiscsak az volt, hogy én ide tévedtem be, ezekbe a völgyekbe. 
— Milyen a kapcsolata az itt élő embereknek a természettel? 
— Teljesen magától értődően olyan, amilyen. Ők ezen nem sokat gondolkodnak. Azért ezeket a hegyeket szépnek találják, s erről beszélnek is. Na és az állatokról is nagyon kedvesen beszélnek, akármi lesz is a sorsuk. Sokáig nem értettem, kik is azok a vadtehenek, aztán rájöttem, hogy a szarvasokat nevezik így. Látszólag nincsenek tudatában, milyen csodálatos helyen is élnek. De azért Szeredába be nem költöznének, azt azért mégsem. Egy nagyvárosba pedig végképp nem. Érthető, hogy nem vélekednek olyan érzelmesen e tájról, mint én. Nekik napjában többször is meg kell járniuk ezeket a hegyeket, kaszálniuk kell az oldalt, megfájdul a karjuk, a hátuk, a nap végére fáj mindenük. Tökéletes a kapcsolatuk a természettel. Ezt csak az fenyegeti, hogy nincsenek fölkészülve a környezetük megvédésére. Erre nincs semmiféle eszközük. Ott van például az iszonyatos fairtás, amely nem ütközik ellenállásba, fel sem fogják, hogy maguk alatt vágják a fát. De hát ez mindenütt így van, ahová betör a globalizáció. Állítólag a nepáliak is rajonganak a videóért, nem tudják, mit veszítenek, ha megvan. 
— Barangolásunk során azt mondtad, hogy ide is kellene minden fa tetejére egy lány. 
— Ti hoztátok szóba azt a lányt, aki felköltözött egy mamutfenyő tetejére, hogy ki ne vágják azt. Ott élt a fa tetején egy évig. Figyelemre méltó teljesítmény. Itt is meg kellene valahogyan védeni ezeket a fákat, de hát ebbe én nem szólhatok bele. 
– Nem úgy, mint Magyarországon. Ott ugyancsak kiveszed a részed a környezet védelméből. Reggelente festesz, írsz, aztán jön a mozgalom. 
— Azért ez nem egészen így van. Összemosódnak a dolgok. Igyekszem mindig mindent abban az időben csinálni, amikor arra a legnagyobb szükség van. Én nem vagyok igazi mozgalmár vagy környezetvédő, nem ez a szakmám, nem ez a foglalkozásom. Csak bizonyos dolgokat nem tudok elviselni. Éveken át éltem dunai életet, nagy evezős voltam. És akkor elkezdték építeni ezt a rohadt erőműrendszert, én meg úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított élőlény. Most akkor hová menjek? Kivándoroljak? Mert hát mi maradt nekem Magyarországból? Hogy valaki a Krúdy Gyula utcában lapít, nem olyan nagy dolog. Ennyi erővel Amerikában, Princeton-ban is élhetnék, ahol egyetemi tanárok voltak a nagybácsikáim. Egyszer csak itt volt a Duna-mozgalom. Több mint húsz éve ennek, és csak nem akar véget érni. Nem akar véget érni a fenyegetés. 
A Védegylet tulajdonképpen a Tisza-ciánozás miatti rémületből született, noha ebbe az ökológiai katasztrófába nem tudtunk aztán beleszólni. De jöttek a Roosevelt téri fák, azok kivágásának terve is eléggé felháborító volt. Mindent elmozdítanak, mindent kiásnak, mintha megőrültek volna! Robert Bresson mondja a portréfilmjében, azért van ez az egész, mert egyesek nem képesek veszteg lenni, mindig ki kell találniuk valamit. Ahhoz, hogy az ember valahol viszonylag otthon érezhesse magát, kellenek ezek a fák. Hogy ugyanott ugyanazok a fák álljanak, és ne három év múlva más fák. Mert nem is biztos, hogy három év múlva még én is ott leszek. Pláne, ha ezt így folytatják tovább. 

Vissza az alapokhoz! 
— Mi lehet az oka annak, hogy a társadalom megpróbálja a lehető leggyorsabban elfelejteni az ökológiai katasztrófát? 
— Ötvenhatban, amikor az oroszok szétlőtték Budapestet, azt hittem, ezen már nem lehet túllépni. Végül is, ha egy kis kínzás árán is, de csak túllépett rajta a társadalom, el akarta felejteni. És el is felejtette. Ez engem a mai napig döbbenetben tart. Amikor kiderült, hogy nem tanácsos kint ülni a napon, akkor is azt hittem, az emberek most már megértik. És megint nem értették meg, inkább mindenféle krémeket vesznek. Hogy most túllépnek a ciánszennyezésen is, azt jelenti, semmiféle szeretetet nem éreznek az elpusztított halak iránt. Ezt nem lehet forintosítani vagy dollárosítani, és azt mondani, lesznek majd másik halak. Mert akkor rengeteg élőlény elpusztult borzalmas kínok közepette. Bármilyen fájdalmas is ezt mondani sok hazánkfiára: aki nem keseredik el ezen, nem veszi komolyan ezt, nem rendes ember. A tiszteletlen embereken semmi sem segít, mert az sem érdekli őket, hogy esetleg harminc év múlva a földi élet posvánnyá válik. Ezeket az embereket semmi sem érinti meg. Ahogy a Szentírás mondja: “Megkövesedett a szívetek.” Fokozatosan nevelték rá erre az embereket. Ha én volnék a miniszter, előírnám, hogy a gyerekek az iskolában fél éven át csak füvet fessenek vízfestékkel. Ha a gyerekek mind füvet festenének fél évig, megváltozna egész Magyarország! Mert mély tudást közvetít az, ahogyan ezek a fűszálak állnak. De aki csak úgy bambán bámul bele a világba, és nem veszi észre, hogy az egyik fűszál így hajlik, a másik úgy… A japánok nem hiába találták ki az ikebanát. Olyan tudást közvetít, amit nem is lehet igazán szavakba foglalni. Beszélni lehet róla sokat, de ha valaki odaül, mint Dürer Albert, és megfesti azt a zsombékot vagy fűtorzsát, akkor más emberré válik. 
— Mi a jelentése napjainkban annak a szónak, hogy felelősség? 
— Ebben a világban, amelyben élünk, e szónak semmiféle értelme nincs, mert mindenkinek felelőtlenül kell eljárnia. Valójában a felelősség ma már azt jelentené, hogy az egészért felelek, ugyanis az egész el van rontva. AhogyMóricz boldog embere mondja: “El van rontva ez az egész istenség.” Tehát ha bármiféle felelősségre ráébredünk, akkor az csak az lehet, hogy én vagyok felelős az egészért. Ezt úgysem tudom teljesíteni, de legalább igyekszem. Kezem-lábam töröm, hogy valahogy ezt helyrehozzam. Le kell szállnom az alapokig, és föl kell mennem a legtetejébe. Mert felelősség valójában csak akkor van, ha van Isten. Ha van valamilyen szellemi lét, amely szereti, ha így nő a fű, szereti, ha boldogok és vidámak a gyerekek, hogy a fiúk meg a lányok tiszta szívvel szerethetik egymást, és hogy a szenvedéseinket is valahogy vidáman hordozzuk. De az emberek azt gondolják, hogy az egésznek semmi értelme sincs, és mélységes bosszúvágy ébred bennük. Akiben pedig bosszúvágy él, és azt gondolja, hogy semminek sincs értelme, az felelőtlen. És akkor elkezdenek hazudozni egymásnak az emberek: “Felelős vagy azért, hogy a gyáregység jól működjön.” Dehogy vagyok felelős! Szóval hazudoznak, a hazudozás pedig tovább növeli a mély elkeseredést. 
Csak az segíthet rajtunk, ha van Isten. Ha megtaláljuk vele a kapcsolatot. Ha észrevesszük, hogy az Isten nem egy fölérendelt valami, hanem azonos ezzel a fűszállal is, és nem valahol messze van, hanem itt, ahol mi vagyunk. A víz is keresi a maga útját, ahogy folyik. Még egy egészen sík felületen sem árad szét egyenletesen. Elkezdi keresni a maga útját. Most egy nyolcezer éves fejlődés lepleződik le. Logikusan adódott egyik lépés a másikból, mindinkább kivonódott a természetből a szellem, maradt csak a nyereségre való törekvés. Voltak, akikezt már az elején észrevették. Most elérkeztünk a kritikus törésponthoz, amikor egy hosszú-hosszú fejlődés kérdőjeleződik meg. Ha valaki erre azt mondja, hogy igen, ez így van, ennyi volt benne, vége az előadásnak, akkor cinikussá válik. Ha valaki ezt nem veszi észre, az is cinikus. Nem helyes azt gondolni sem, hogy hiábavaló volt ez a tévút; a tévútnak is van értelme. Most meg tudnánk fordítani az egész folyamatot. De egy világtörténelmi, egy léttörténeti fordulatnak kellene bekövetkeznie. Más nem segít, erről meg vagyok győződve. Itt egy kicsi, ott egy kicsi alapon a katasztrófába rohanunk bele. Lehet, hogy ez kell nekünk, de ha szeretnénk megúszni ezt a katasztrófát — ami azért sokkal rohadtabb lesz, mint mondjuk a boszniai –, akkor bizony le kell szállni az alapokhoz. Erre nem sok hajlandóságot látok manapság. Mégsem adom fel a reményt. Nagyon régi már ez a világ, ez az emberiség, és talán a tudatunk mélyén hatalmas erők lakoznak, amelyek egyszerűen csak föltörnek valamikor. Ez nem lehetetlen. Ezt kell megpróbálni “kihajtani” valahogy. Hát ezt próbálgatjuk…

A hegyi patak üzenete 
— Mindig is szeretted volna felvenni a patak, a víz hangját. 
— Igen, hogy otthon is hallgathassam. Nem volna ugyanaz, hiszen a víznek éppen a titokzatosság a lényege. A csordogálás hangja, a zúgás állandóan változik. Ezt mindenki érzi, mond is nekünk valamit, csak éppen azt nem értjük, hogy mit. Itt van például ez a Setétpatak. Ez nem csak a hegy lelke, ez minden filozófia kezdete és vége. A régi kínai tájképeken mindig látni egy-két öregembert, akik ülnek és bámulnak a vízbe. A tao te king-ben van erről egy vers.

Az ég alatt semmi sincs oly lágy, oly gyönge, 
mint a víz, 
de ahogy elbánik a keménnyel és erőssel,  
abban sincs semmi hozzá fogható, 
megváltoztatni ugyan hogy is lehetne? 
A lágytól a merev hogy megreped, 
a gyöngeséget hogy legyőzni nem lehet, 
az égalattiban mindenki tudja, 
senki sincs, aki eszerint cselekedne. 
Azért azt mondja egy szent: 
Hazája szégyenét 
magára vette, 
és szert tett a bugás, köles föld 
isteni 
oltárának ura nevezetre, 
az ég alatt magára vett minden balsorsokat, 
s így király lett végül is az ég alatt. 
Egyenes szó körbe ér, 
útja fordul, 
visszatér.

Ez ugye azt jelenti, hogy a nyelv maga, az emberi szó visszatér a maga eredetéhez. Az isteni mindig a dolgok kezdetében van jelen, a formakezdeményekben. És ahogyan öregszik egy lény, egy politikai párt, egy folyamat, lassanként ez kivész belőle, kiszárad, megmerevedik. Az más kérdés, hogy belülre költözhet, ha ismerem ezt a lágyságot. De ha nem ismerem, ha a végeredményt célzom meg, akkor a pusztulást szolgálom. Ez a vidék, ahol most járunk, azért olyan határtalanul tökéletes, mert itt csupa formakezdeményt látunk. Ilyen az építkezésük is: minden tökéletes, de nagyon egyszerű módon az. A mi civilizációnk pedig mindig formavégpontokat keres. A végeredmény a fontos, az legyen tökéletes. Ilyen a nagy Bős-Nagymaros. A villanyáram-termelés, a végeredmény a szempont. Ezek mind-mind halott formák, amelyekből kilép az isteni. Lao-ce ebben a versében azt mondja el, hogy a politikának kellene elsősorban tanulnia egy ilyen hegyi pataktól. Fogadni mernék, hogy nincs olyan politikai iskola, amelynek tanárai kihoznák ide a fiatalokat, és két héten át nézetnék velük a patakot. A legfontosabb az volna, hogy érzékileg tapasztalják ezt meg, és akkor megváltozna a gondolkodásuk.Azért rohan a vesztébe ez a civilizáció, mert erre nincs tekintettel. Mindig azt akarják, hogy egy tökéletes, befejezett, tárgyi világ álljon elő e hihetetlenül gazdag keresgélés helyett. 
A víz zúgása bizonyos fajta káosz, de teljesen rendezett káosz. Ezt hívják a kínaiak hun-tunnak. A hun-tun mint filozófiai fogalom egyrészt a víz zúgását jelenti, másrészt pedig a világnak, a létezésnek azt az állapotát, amikor a megismerő értelem, az elkülönítő intelligencia még nem vájta bele a karmait, hanem tökéletes egységet alkot vele. A gyermek érzi még, hogy közte és a kő meg a fű között nincs olyan nagy különbség, ezek valahogy egy ismeretlen kontinuumot alkotnak. A mai “hivatalos” gondolkodás viszont mindent szigorúan szétszabdal. Egyik állampolgár különbözik a másik állampolgártól, ez a hivatal attól a hivataltól. Minden szét van tagolva. 
Már itt is lám, a fából készült villanyoszlopot betonra cserélik. Racionálisan be lehet látni, hogy jobb a betonoszlop, nem fog elkorhadni. Mégis látom, ahogyan a romlás szétterjed körülötte. Mindent sár borít, már a kerítést is kidöntötték. Ha még néhány ezer ilyen cserét végrehajtanak, olyan lesz ez a vidék, akár a Nagykörút. Állandóan egy részletet tökéletesítünk, jelen esetben azt, hogy a villanypózna ne korhadjon el. Bölcs gondolat. Ám a természet nem így gondolkodik, hagyja elkorhadni az oszlopot. A fa kidől, majd elkorhad, csupa élet minden. Az elkülönítő tökéletesítgetés magát a lényeget öli meg. És maradnak a zörgő részek. Hát ez a hegyi patak prédikációja. Isten szava. Azt mondja, hogy mindennek, ami történik, mélységes értelme és igazsága van, minden nagyon jó, minden csupa boldogság, én is nagyon boldog vagyok.  
Néha álmomban is tapasztalok ilyen állapotokat. Vízről álmodom, s úgy érzem, most már minden érték. Aztán fölébredek, és rádöbbenek: semmit sem értek. A patakzúgásban viszont ez az álom az ébrenlétben is jelen van, e zúgást akármeddig elhallgatom. Ez valamiféle zene, a természet zenéje. Nagyon finom, nagyon tagolt modulációk vannak benne. Egy nyelv, amely valamit mond, és körül lehet írni, hogy mit is mond. Túl ezen van egy mélységes, szavakba nem foglalható tudása is. Ezért kellene békén hagyni, amit természetnek nevezünk. A természetből ugyanis csak részeket vagyunk képesek megérteni akár filozófiailag, akár technikailag vagy képzőművészetileg. Valamit ki tudunk szedni belőle, ami mélyítheti e megközelíthetőséget. 
Ahogy így sétálunk felfelé a hegyoldalon, néhány helyen a szemét kissé megzavarja e táj varázslatos hangulatát. Apránként megy tönkre a táj. Nem voltunk fölkészülve erre. Hallottam egyszer egy előadást a sündisznóról. Régebben vannak sündisznók, mint emberek, az Isten tökéletesen megalkotta őket. Csak éppen arra nem gondolt, hogy lesznek autópályák. Itt is valami hasonló a helyzet. Megveszik a boltban a Coca-Colát, elhajítják az üres dobozt, nincsenek tudatában, hogy mit csináltak. Amikor a sajt megkeményedett végét dobták el, az azonnal eltűnt. Jött egy madár és elvitte. A dobozzal más a helyzet. Az van a mozdulatokban: igen, eldobtam, na és? Tudatosan nem igazán él az emberekben a természet megóvása, bár sok bölcsességet tudnak róla. A civilizációs ártalmakkal szemben végtelenül sebezhetőek.

Változások filozófiája 
— Köztudomású, hogy milyen erősen kötődsz a természethez. Van ennek köze a kínai filozófiához? Sokat merítettél belőle? 
— Lao-céhez meg Konfuciushoz tízéves koromban kezdtem közeledni, akkor jutottam hozzá a tao te king Ágner Lajos-féle fordításához és egy kis kötethez, amelyet Hamvas Béla fordított Konfucius beszélgetéseiből. Ezek a fordítások azóta is a kedves könyveim közé tartoznak. Hullámzott, változott a kínai filozófiához való viszonyom, sok mással is foglalkoztam persze. Amikor a Jaruzelski-féle puccs volt, megint úgy éreztem, hogy minden reménytelenné vált, és elkezdtem kínaiul tanulni. A régi kínai irodalmi nyelvet. Beszélni nem tudok, olvasgatom a régi szövegeket. Lefordítottam a tao te kinget, majd a Változások Könyvét is, a ji kinget. Nagyon elmélyedtem ezekben. Tulajdonképpen jelentős szerepe volt ebben a bős–nagymarosi építkezés miatti iszonyatos szorongásomnak. A kínai kultúrában, a kínai művészetekben fellelhető egy olyan erős természetközeliség, amely egyszer rendíthetetlennek látszott. A magas kultúrák közül talán a kínai állt a legközelebb egy úgynevezett ökológiai gondolkodáshoz. Persze a navahók, a csejennek vagy a hopik is közel álltak a természethez (benne éltek), de számunkra ez ma talán kevesebbet mondhat, hiszen bármilyen fájdalmas is, mi már nem tudnánk törzsekben élni. De az, hogy Kínában, egy nagy birodalom kultúrájában őriztek meg ilyen sok mindent ebből az eredeti, ősemberi gondolkodásból, még ma is sok mindenre megtaníthat. 
— Ez a fajta természetközeliség megérinti tanítványaidat is az egyetemen? Megváltoztatja gondolkodásukat? 
— Hogy megváltoztatja-e, azt nem tudom. És azt sem, hogy egyáltalán akarom-e, hogy megváltozzanak. Bizonyára sok olyan hallgató jár az óráimra, akiknek azért már van valami közük ezekhez a dolgokhoz. Sőt olyanok is akadnak, akik intenzíven részt vesznek például a Védegylet munkájában, akcióiban. Ilyen értelemben lehet ennek a tanításnak gyakorlati haszna is. Számomra a festészet, az írás, a kínai filozófia és az úgynevezett környezetvédelem valamiféle egységet jelent. Azért mondom azt, hogy úgynevezett, mert régen rossz, amikor a környezetet meg kellene védenem. Ide, Setétpatakra azért jön el az ember, mert úgy érzi, hogy e táj védelmezi és oltalmazza, akár az anyja. Ha az anyámat halálosan megsebzik, én nyolcéves vagyok, és nekem kell megvédenem, akkor igen csak rossz a helyzetem. Persze iparkodni fogok, hogy megvédjem, de ez bizony kétségbeesett helyzet. A gondolkodásunkat kell a legmélyében megváltoztatni, hogy kikecmeregjünk ebből a borzalmas zsákutcából, amelybe beledolgoztuk magunkat. Ha egyáltalán lehetséges még ez. A gondolkodása pedig a fiataloknak változhat meg. Ha megértenék, hogy nem így kell gondolkodni, hogy egyáltalán nem is helyes az a fajta gondolkodás, amely ebbe a slamasztikába sodort bennünket, akkor még van egy halovány reménysugár. Nem azért kell megváltoznunk, hogy megmeneküljünk, hanem azért, mert ilyennek lenni rossz, ilyennek lenni helytelen. Ugye, ez nagy különbség? Mert ha azért akarunk megváltozni, hogy megússzuk az ökológiai krízist, akkor nem fogjuk megúszni. Nem bocsátanak meg az istenek, mert önzők vagyunk. Azt kell belátni, hogy azért nem szabad beleereszteni a levegőbe azt a sok trutyit, mert a levegő szent. A Változások Könyve ezt mondja:

Elhagyja kocsiját 
és gyalog megy tovább, 
az igazság tiltja 
a kocsikázást.

Nem azért van tehát erre szükség, hogy ne legyen olyan büdös a városban, hanem azért, mert elérkeztünk oda, hogy meg kell változnunk. 
Van erről egy történet. A mester, aki többek között fiziognómiával is foglalkozik, egy nap rápillant ifjú szolgájára, és látja az arcán, hogy meg fog halni. A mester jószívű ember, hazaküldi a fiút a szüleihez egy hónap szabadságra. Úgysem jön már vissza, gondolja, inkább otthon haljon meg. Az ifjú útközben egy patak mellett halad el, és észreveszi, hogy egy faágon egy csomó hangya úszik lefelé a vízen. Megszánja a hangyákat, és nagy üggyel-bajjal kikotorja az ágat, megmentve ezzel az állatokat a pusztulástól. Vígan megy tovább. Egy hónap elteltével visszatér a mesterhez, aki nagyon csodálkozik. Már nem látja a fiú arcán a halál jegyeit. Kérdi is tőle: — Történt veled valami út közben? — Nem, semmi, csak kimentettem a vízből néhány hangyát — feleli az. És akkor amester megérti, hogy az ég döntései nem megmásíthatatlanok. A fiú nem azért sajnálta meg a hangyákat, hogy az ég őt megmentse, hiszen nem is tudta, hogy meg kellene halnia. Ő önmagukért mentette meg a bajba jutott hangyákat. 
Ha rádöbbenünk arra, hogy az állatokat, a fákat, a folyókat meg a sziklákat önmagukért szeressük, akkor szerintem mi is megmenekülünk. De ha állandóan azt számítgatják a mérnökök, hogy mit kell tenni ezért meg azért, akkor végünk van. Ezért tartom én nagyon fontosnak ezt a kínai filozófiát, az idézett szerzők bölcsességeit, mert ezekből mindez élesen kiviláglik. És a Bibliából is mindig kiderül, igazi bűnbánatról van-e szó, vagy pedig az illető csak ügyeskedik. Nyakig benne vagyunk ebben az ügyeskedésben. Valamikor régen úgy tartották, hogy egy folyó vagy egy földkupac így, ahogyan itt van, önmagában szent, és csak akkor szabad hozzányúlni, ha nagyon muszáj. Ezek a formák nem hiába lettek ilyenek. Ebben a tájban is mindenkit lenyűgöznek ezek a formák. Évmilliókig dolgozott rajtuk valaki. A föld mélyét és az eget, mint valami élő szobrot, létrehozta. És ezt nem vagyunk hajlandók megérteni. Azt képzeljük, hogy ez lényegében ugyanaz, mintha itt egy lapos rész volna betonnal leöntve. De ha most kijön ide valaki, és ezt lebetonozza, nemcsak csúnyább lesz a táj, hanem valamit meggyilkolnak. Valamit ellökünk magunktól. 
Azért szeretem ezt a kultúrát, ezt a nyelvet, mert mindezt ki lehet mutatni a legapróbb írásjegyeken is. Bizonyos írásjegy, például az eső, azt mondja el, hogyan függ össze az emberek szellemi törekvéseivel, azok hiányával vagy a boldog sikerrel. Érdemes volna megtanítani legalább ezt az egyet az általános iskolában.

Miért fest az ember? 
– Több napja barangolunk így együtt, és végig nagy-nagy szeretettel beszélsz e tájról, a természetről. Festőként mit jelent a számodra? 
— Nagyon sokat, de e hatás nem közvetlen. Valamikor rajzoltam is itt ezt-azt, de hogy képeket is tudjak e tájról festeni, ahhoz itt kellene élnem. Amikor viszont például bibliai tárgyú akvarelleket készítek, amelyeknek semmi közük Erdélyhez, Gyimeshez, a Székelyföldhöz, akkor az itt megismert fény-árnyék viszonyok élénken élnek bennem. A fények folytonos változása óriási hatással van az emberre. A völgy délnek néző oldalát itt verőfénynek hívják. A kínaiaknál eredetileg a jin és a jang a hegynek vagy a völgynek az árnyékos és a napsütötte oldalát jelenti. A jang írásjegyén a hegyoldal látszik, lépcsők látszanak és a Nap. Mindennek kozmikus jelentése van, ahogyan az ember ezeket a hegyoldalakat nézi. Aztán ott van ez a sok zöld szín, a zöld számtalan árnyalata. 
— “Miért fest az ember” címmel írtál korábban egy könyvet. Te miért festesz? 
— Hát az már egy nagyon régi könyv. Tulajdonképpen nem is tudom, miért festek, bár van azért valamiféle magyarázatom önmagam számára. Másféle nyelv a festészet, mint a mai hivatalos világnyelv. A mai tudományos és közbeszédből kiiktatódott egy csomó dolog. Sok minden egyszerűen szóba sem jöhet ezen a világnyelven. De ott vannak a színek, ott van az egyetemes imitáció, ahogy a dolgok hasonlítani kezdenek egymásra. A jégvirágok erdőket vagy páfrányokat ábrázolnak. Ha mondjuk a jégkorszakban élek és képet festek, talán abban a hitben élek, hogy a barlang falára festett bölény valamiképpen ugyanaz a bölény, mint amelyik kint rohangál a mezőségen. Egy mélységes világérzetről van szó, amely nincs jelen a közbeszédben, de jelen van a valóságban. Ha megpillantok valakit, és hirtelen megszeretem, akkor is lejátszódik ez a rezonanciajelenség. Úgy érzem, hogy ehhez a valakihez hirtelen mély közöm támad. Valahogy ez lehet az, ami a világot titokban belülről összetartja; és ezt az emberiség a mélyben tudja, de hivatalosan már nagyon régen elfelejtette. Ez él a festészetben. 
Nem lehet úgy képet festeni, hogy nem hiszem azt: ez a valóság. Még akkor is így van ez, ha a kép egyáltalán nem hasonlít arra a bizonyos valóságra. Ma már egyébként nem is festünk olyan képeket, amelyek pontosan utánoznák a valóságot. Sőt! De ha én, a festő nem érzem azt, hogy ugyanazt festem, mint ami a valóság, akkor nem tudom folytatni a képet, vagy vacak lesz a festmény. Ezt át kell élnem. Utána kételkedhetem, de közben nem, mert akkor meghalok én is, meghal az egész dolog. A festészet az ősemberi létnek egy adaptált formája, amely azért már jelenkori, de olyanok mestersége, akik még nem adták föl, akik még úgy vélik, van értelme a világnak. És ennek akkor sok köze van ahhoz is, amit környezetvédelemnek csúfolnak. És ugyanennyi köze volt például a forradalomhoz is. Akkor is azt gondoltuk, hogy kitaláltunk valami egészen új dolgot, ami sehol máshol nincs. Nem azt, hogy kimennek a ruszkik, aztán bejön a világkapitalizmus, hanem valami egészen újat. Erre ma mindenki azt mondja, hagymázas, őrült vállalkozás volt, ám akkor, 56-ban ebben két hónapig mindannyian hittünk. Valami ilyesmi még visszajöhet egyszer, nem biztos, hogy ez volt az utolsó harangkondulás, mindezek a dolgok valahogy összefüggnek egymással, de nem kell túlerőltetni rokonságunkat, mert akkor gyanússá válik az egész. 
— Író és festő vagy, egyetemen tanítasz, környezetvédő mozgalmakban tevékenykedsz. Mindez egy egész életre sok lenne. Ha most mégis meg kellene határozni: kicsoda valójában Karátson Gábor? 
— Hát ez az a kérdés, amelyre én nem válaszolhatok. Ez vagy kiderül egyszer, vagy megmondják nekem valahol. Igen, például megyek egy szakadékban, szembejön valaki, és megmondja. De ha tudom is, ki vagyok, akkor sem mondom meg. Ha megtenném, megölném magamat.

Linkek:
Forrás: Ökotáj
Korábban írtuk Karátson Gáborról 

 

Hazatérés – Karátson Gábor és a változások” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Tisztelt Szerkesztő!

    Én az ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszékének diákköri titkára vagyok, és szeretném a következő szemeszterben Karátson Gábort meghívni előadóként. Sajnos nem találtam meg sehol az elérhetőségét, és ahogy nézegettem az interjúkat vele, Öné a legfrissebb.
    Esetleg elkérhetném Karátson Gábor elérhetőségét?
    Nagy segítség lenne!
    Köszönettel:
    Fodor Judit
    (fodorjuditagnes@gmail.com)

Hozzá szabad szólni:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s