És akkor az ember még csak ne is sírjon. Minden kereszteződésben, kiálló kőben, tisztásban és fában szellemek laknak. A Szellem él a korhadó fában, amikor nézem, a rajta élő gombákban. Talán az agyagos sárban nem, ami a cipőmre tapad, de ezt tényleg nem tudom. Vajon nem utálja még a Szellem ezt az egészet?

Nem tudom, hogy a Szellem egyáltalán utál-e valamit, de azért mégiscsak úgy képzelem el, hogy valami antropomorf jellege volna. Jobb lenne azt gondolni, hogy inkább az andros rendelkezik a szellem egynémely tulajdonságával. A dolgok természetéből következik, hogy csak így okoskodva soha nem fogjuk megtudni, mi az igaz.

Pedig nem volna rossz. Kiderülne, hogy igazuk volt-e azoknak a munkásoknak, akik kivágták a fákat, az árnyatadókat, ahol olvasásra és elmélkedésre jutott egy leülésnyi hely nekem. A hely, a nagybetűs még egészen biztos ott van, megnéztem, de a hely szelleme már készen áll a továbbállásra. Azt hiszem, hozzászokott már ő az ilyesmihez, különösebb mérgelődés vagy csalódottság nélkül keres majd újabb helyet magának, ha épp egy folyóhoz kifutó kis ösvényre vágyik.

-g-