Szociofotó

8300484560_3f60e0d3f2_k

Kisgimnazista korom óta fotózom. Korábban inkább csak virágok, fák, szép épületek és tájak felé fordítottam az objektívet. Így definiáltam a fotózást is magamnak: az a fotó a jó, olyat kell csinálni, amely valami esztétikai szépet ábrázol.

Márai ugyanakkor azt írja a Füves könyvben, hogy egy ember számára a legnagyobb élmény csakis önmaga megismerése lehet:

Az igazi élmény az ember számára tehát elsőrendűen ennyi: önmagának megismerése. A világ mgismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás. Rómában vagy az Északi Sarkon járni nem olyan érdekes, mint megtudni valami valóságosat jellemünkről, tehát hajlamaink igazi természetéről, a világhoz, a jóhoz és rosszhoz, az emberekhez, a szenvedélyekhez való viszonyunkról. Mikor értelmem eléggé megérett erre, már csak ezt az élményt kerestem az életben.

A dolgot kicsit tágabban, az egyének szintjétől ellépve értelmezve tehát az igazi élményt az emberiség, az emberek megismerése jelenti. Engem is ez az idézet indított arra, hogy megpróbáljak növények, épületek stb. helyett inkább embereket fotózni.

A dolognak természetesen hatalmas hagyománya van. A festészet és a fotózás is az emberektől indult, és azon túl, hogy a világ első fotóján épp nem embert látunk, a fotózás első éveit leginkább a festészetet utánzó portrék tömege jellemzi. A fotós megpróbált minél idillibb, következésképp általában minél hamisabb képet előállítani a portréalanyról. Egy idő után azonban valahogy sikerült elhagyni az idealizálás igényét, és valahol itt el is kezdődik a szociofotózás története.

2435_f520

A fenti az egyik kedvenc képem, igazán inspiráló szerintem. Walker Evans a Nagy Gazdasági Világválságot idézi itt meg.

    Néhány napja éppen nyelvvizsgázni mentem, amikor a Deák tér környékén megállított egy hajléktalan ember. Elkezdte mesélni nekem, hogy ki ő, és hogy miért fordul hozzám segítségért. Hasonló esetekben általában megprobálom rövidre zárni a beszélgetést, esetleg adni neki egy kevés pénzt, aztán minél hamarabb továbbállni, de valahogy most nem igazán volt kedvem ezekhez.

    Nagyon értelmesnek tűnt ez az ember, és amit mondott, az kifejezetten hiteles volt. Mesélt a feleségéről, arról, hogy hogyan kerültek az utcára, amikor napról napra elkezdett megvakulni, és már nem tudott tovább dolgozni a szakmájában. Elmesélte, hogy próbáltak megélni ezután, hogy hogyan csapták be őket mindenfelé. Egy katasztrófát mesélt el, annak a történetét, hogy hogyan kerültek egyre lejjebb és lejjebb, bárhogyan is próbálkoztak.

    De valahogy mégsem tűnt szomorúnak. Nem úgy tűnt, mintha tudatában lenne, hogy ez egy elrontott élet, kész, ennyi. Inkább az látszott rajta, hogy örül, hogy elmesélheti ezeket nekem. Szinte határozottan azt éreztem, hogy örült valaminek — panaszkodott, de csak úgy, mint bárki más. Elcsesztem a nyelvvizsgámat, nem süt a nap két hónapja, szarazélet – mintha ennél sokkal rosszabbul ő sem érezte volna magát.

    Furcsa, kicsit rejtélyes jelenség volt. Vettem tőle egy újságot, amit árúsított, majd megkértem, hogy hadd készítsek róla egy képet. Megengedte.

    Img_4484_01

     

    Hozzá szabad szólni:

    Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

    WordPress.com Logo

    Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

    Twitter kép

    Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

    Facebook kép

    Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

    Google+ kép

    Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

    Kapcsolódás: %s