Colorstar – Solarize (lemezkritika)

grundaktiv_colostar_solarize

Valamikor 2004 környékén lehettünk, a sivatag peremén, amikor a Colorstar kiváló bulikat csinált a hazai fesztiválokon. A kicsit elszálltabb alternatívok és az elektroarcok a késő éjjeli, akkor már retrónak számító dnb-partyt a mezítlábas homokban rugózással vezették fel. Valahol rögtön a Kispál után, ami épp akkor jött divatba.

Akkor már évek óta hallgattuk a Via la musicát, ami 2001 óta pörgött a kölcsöndiszkmenen. Leginkább a lebegős gitárokért, úsztatós-utaztatós hangulatáért szerettük őket. Aztán a koncerteken kiderült, hogy mekkora fejrázós széteséseket okozhatnak ezek a félszintetikus anyagok. Totális tánczene volt az örökös naplementében, bivalyerős grúvokkal és agylesimító majd EEG-borzoló gitárokkal. Az én álmom az, hogy egy késő délután Colorstarra szeletelek valahol a Tisza partján a fövenyen. A mázlim meg az, hogy volt már ilyen.

Meg sem kísérelem kiszámolni, hányadik sorlemeznél tart a zenekar. (A honlap szerint, megnéztem, a hatodiknál.) Kíváncsi voltam, mi van a retró, szép és belebújós artwork mögött. A Solarize és a Via la musica között nekem egyszerűen kimaradt minden, de azt már a korong negyedik, címadó dalánál tudtam, hogy a következő napokban végighallgatom az eddigi teljes életművet. Hihetetlen érzékenységgel belenyomott szintik, tekergetős bizbaszok, lábmozgató ritmusok töménytelen mennyiségben épülnek egymásra a néha énekcentrikussá váló darabokban, a termék mégis egy minden sallangtól mentes vegytiszta lebegés, ami hol technoba, hol trance-be fordul. Nem tudnám megmondani, hány százalékában elektronikus a hallójárataimat átjáró párlat, és ez nem is baj, hiszen az okosan kimatekozott zene olyannyira elkerül minden önskatulyázást, ami már példaértékű a hasonló produkciók sorában. A Blind and Deaf című gitárpengetős dalnál előbb a Simon and Garfunkel érzés öntött el, majd a finoman bezongorázott 60-as évek fílingtől olvadtam a padlóra. Ha valaki tudni akarja, mi a Colorstar, üljön le otthon egy hi-fi fejhallgatóval, csukja be a szemét, képzelje el élete legboldogabb pillanatát, és indítsa el ezt a tracket. Ahol a szintik és a gitárok bejönnek, én ott hagyom el a bolygót.

A Colorstar az elmúlt tíz évben egy szépen kiforrott zenekarrá vált, a Solarize című nagylemezük a legjobb koncertélményeket juttatta eszembe. Talán egy kicsit az ambientesebb darabok hiányoztak az album végéről. Az utolsó track szól, a Kicsi fény. Minden bennem él, ott rúgom a föveny homokját a Tisza-parton az éjszakai dubparty előtt húsz-harminc bemókolt alternatívval és ugyanennyi goással. Ha így ébredne öntudatra HAL 9000, én szolgálnám. Szerettem, ajánlom.

-g-

Hozzá szabad szólni:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s