Nem akarom túltolni, megírnak az irodalmárok mindent a kötetről. Lehiggadt rajongóként, kései befutóként szerettem meg KKL zenéjét. Aztán meg épp egy levelet adtam fel a postán, mindig félórákat kell sorban állni olyankor. Az Élet és Irodalom címlapján ott volt a neve, belül meg a Lacika című novella. Tetszett is, meg nem is, nemtom. Aztán! 

Aztán az lett, hogy kiderült, hogy van könyv. Hogy lesz bemutatója, és lesz dedikálás meg minden. Végül persze, hogy mi, vidéki bugrisok az egész közelébe sem jutottunk el. Viszont egy kedves barátunk teljesen magától vett, sőt, dedikáltatott egy kötetet nekünk is. Én tényleg úgy örültem, mint a majom. Meg örülök most is.

Egy novellát nem olvastam el, túl hosszú volt. A Lacikát se olvastam most el, mert már olvastam, és majd elolvasom a túlhosszúval együtt. De a többit elolvastam. Úgy tettem le, hogy kevesebb lett volna az életem, ha ebből kimaradok. Nem szarabb, csak kevesebb. Lehet, hogy így volt szarabb, mert kicsivel több fájdalom, meg kicsivel több nem is tudom, van-e ennek az érzésnek neve, ez jutott most bele. A kötetcím szépen kifejezi. Állok, nézem a távolodó dolgokat, és felteszem a kérdést: miért távolodnak a dolgok? Szomorú ez, benne van az elmúlás, de azért benne van az is, hogy közben végig nagyon jó volt, míg itt voltak a dolgok. Ez volna az élet, a felnőttélet, ez a dolgoknak állandó elbúcsúztatása. Legyen az egy disznóvágás vagy az öreg kutya eltemetése, vagy mikor az öreg alkoholista bútordarabok nem jönnek már napszámba vagy fröccsözni csak úgy. Hihetetlen ünnepély, nemes, mély emberi az élet. Mindannyiunk élete. Közben meg kicsik vagyunk, töröttek, szeretnénk, ha szeretnének. Anyának, áll az ajánlásban a legelső egyébként full üres oldalon, ennyi, hogy Anyának. Ez is nagyon szép. Ezt akárki mondhatja.

Mást nem akarok elmondani a könyvről. A novella nagyon jó forma. Jól áll a szerzőnek is. Jól bánik vele. Nem mindig, de általában jól. Ha nem sikerül jól, akkor se rossz. Ez meg már valami.

-g-