Blogolni régen és ma

Tegnap kifizettem a családi kasszából a wordpress díját. Soknak éreztem, és végig is gondoltam, miért tartjuk még életben ezt a blogot. 

Amikor elkezdtünk blogolni, akkor a blog egy nagyon progresszív, valóban súlyos műfaj volt. A szolgáltatókat, a művészeket, gyártókat stb. érdekelte, milyen vélemények jelennek meg róluk, az olvasók pedig szívesen nézték vissza a saját életmódjuk tükrét (ma úgy mondanánk: véleménybuborékjukat), vagy tájékozódtak épp a számukra komfortzónán kívüli jelenségekről.

Mikor a Grund aktív volt, nem túlzok, szinte naponta kaptunk olyan leveleket, kommenteket, hogy “ezzel a bloggal ébredek, és ez van a képernyőn, amikor kikapcsolom este a gépet”. Engem személyesen feszélyezett is, amikor a klubban vagy a koncerten ismeretlenek a nevemet mondták egymásnak, vagy odajöttek gratulálni a remek tartalomhoz. Jól esett, de ijesztő is volt.

A többi, ahogy mondani szokták, történelem. Sok mindennel megpróbálkoztunk mi is, egy részével megégettük magunk, egy másik része minket is meglepő módon bejött. Néhányaknak csalódást okoztunk, amit azóta is nagyon sajnálok, hiszen soha nem volt szándékunk kárt okozni másoknak. Közben a közélet, a közbeszéd csúnyán átalakult, szétesett, berobbant a troll-közélet, és értelmetlenné vált közéleti kérdésekről írni. Ami addig egyszerűen véleménynyilvánítás volt, az hirtelen lövészárok-harccá változott. Minket talán kevésbé sújtott ez, de kialakult egy olyan légkör, amiben elvárásoknak kellett megfelelni ott, ahol korábban mi voltunk az úttörők. Az olvasók egy része pedig számon is kérte a maga elvárásait.

Talán furcsa, de vannak éjszakák, amikor arra ébredek, hogy blogolni kell. Meg kell írni egy posztot, bármi is az ára. Véleményt kell alkotni, véleményt kell formálni, és be kell vonni másokat is a tudás megosztásába. Egyszerűen csak meg kell írni egy kirándulást, egy kiállítást, egy bátor kiállást, lesz, ami lesz. Aztán eszembe jut, hogy ma már ez az egész nem azt jelenti, amit régen jelentett, mert idő közben elözönlötték a netet azok az emberek, akik sáros cipővel gyalogolnak be a nappalinkba, odaszarnak az asztalra, és utána fel vannak háborodva azon, hogy nincs a hűtőben hideg sör nekik. Az index2 megette a hazai blogoszférát, amiben egyébként épp az volt a poén, hogy nem volt blogoszféra: diverz, nem összefüggő blogok voltak előtte, semmi nagy brand meg hasonló. Az egy-két nagyobb blog, ismertebb blogger tudatosan nem vette magát túl komolyan. Ettől volt szép szerintem.

Ezer és egymillió pozitív dolgot köszönhetek a Grundnak. Máig megkeresnek hihetetlen arcok és hihetetlen sztorik. Olyan helyeken látom viszont a posztjainkat, hogy csak pislogok. Mintha újra számítana valamit, mit írt anno néhány alakuló világnézetű egyetemista. Marha jó volt egy ilyen kreatív dolgot csinálni. Felébredek éjszaka, fogalmazom a posztot, fejben a fotóim között kotorászok, hogy lesz ebből poszt, csak néhány bekezdés, csak épp felvillantani valami nagyon fontosat. Mert a fontos dolgok ugyanúgy megérdemelnék, és ugyanúgy nem kapják meg a figyelmet, ahogy akkor, amikor elkezdtük. Úgy érzem magam, mint a zenész, aki lekapcsoltatja a színpadi fényeket. Nem kell reflektor. És most mehet tovább a koncert.

-g-

Blogolni régen és ma” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Mindennel egyetertek; es leginkabb azt huznam ala, hogy voltak azok az “alakulo vilagnezetu egyetemistak”, akik tokjo dolgokat mertek(!) es tudtak megosztani. Tiz evvel kesobb az ember jobban cenzurazza magat – mindegy, hogy milyen elnyomo vagy szabad kozegben is el.

Hozzá szabad szólni:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s