Mindig kinn, mindig benn

Hétköznap reggel van. A régi hibát követem el: bármekkora zsákot tele tudok pakolni. Hiába érek haza délre, jó ötletnek tűnik bedobni a fejlámpát is. Túlzás. Kiveszem. Kés, öngyújtó mindig kell. Tegyek-e el fémbögrét a termoszhoz, vagy elég a saját pohara?

Vettem egy olcsó túrabotot. Hiszek is benne, meg nem is. Tudom, hogy hasznos, de nem tudom használni. Leparkolom a kocsit, és percekig nézem a behavazott erdőt. Odabentről.

Az első ötven-száz méter után megállok. Hogy most ez lesz, gondolom. Két-három óra egyedül az erdőben. Szólónak hívják, amikor az ember egyedül vág neki. Közben, ha figyelek, megszületik valami bennem. Nem mindig az, amit szeretnék. Körülbelül úgy kell elképzelni, mintha tojáslevest szeretnék enni, de krémes lesz a vége. Nem viszem túlzásba a mantrám megfogalmazását. “Fenn és lenn.” Jó szlogen, amikor az ember épp egy vulkánt készül megmászni.

Ropog a hó. A könnyű, olcsó bakancsom jól veszi az akadályt. Észreveszem, hogy kevesebbet izeg-mozog a talpam és a bokám. A túrabot teszi a dolgát, néha csuklóból, kézből is dolgozom. Kevésbé vagyok esetlen.

A mantrám hamar elfelejtem. Az erdő szép, de nem túl érdekes. Apró cinegék és talán pintyek röppennek ide-oda néha. Unatkozhatnék is akár, de menni kell felfele. Egy férfi és egy gyerek jön szembe. Szép lehet apának lenni. Nehéz, de szép. Kívülről is látszik valamennyi a kapcsolatukból. Szép programot találtak ki ma reggelre. Biccentek, köszönnek.

A gerincen, mint mindig fúj a szél. Melegebb, mint általában. Déli szél. Egyébként csend van. Friss vaddisznónyomok. Eszembe jut a legelső alkalom, amikor egyedül mentem az erdőbe. Féltem, persze. Nem olyan régen volt, a Mátrában indultam el egy vászontáskával a vállamon. Úgy féltávnál megijedtem és visszafordultam akkor. Nem ismertem azt az utat.

Valamivel a csúcs alatt megállok. Megeszem az egyik csokim, és gőzölgő teát töltök a termoszból. Túl forró. Jól jönne most a vékonyfalú bögre. Felmelegítené a kezem, és hamarabb is ihatnék. A sátorformájú menedék, ahová behúzódtam, sok szép emlékem őrzi. Elpakolok, végigsimítom a kezem az egyik gerendán, és a csúcs felé indulok.

A kilátó tetején állok. Egyedül vagyok. Odafenn hideg van.

Hozzá szabad szólni:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s