Ónod, árvíz után


Hat évvel és kb. egy hónappal ezelőtt hajnalban a híreket figyeltem. Edelényt egyenes adásban öntötte el az ár. Aznap nem mentem be vizsgázni, nyakkendő helyett bakancsot húztam, és elindultam Borsodba.

Az egyik diákmunka-közvetítő cég szervezett buszjáratot az önkénteseknek. Fogalmam se volt, mit keresek idegenek között a Blahán. Egyetlen ismerősöm se jött velem. 

A sztori ma már történelem és siker: Ónod megmenekült. Megmentettük. Egész nap homokzsákoltunk a templom mellett, ittuk a fantasztikus nyírbátori emberek pálinkáját, ettük a segélyszervezetek szendvicseit, és féltünk, átszakad-e a gát. Csodálatos nap volt. 

Úgy éreztem, a szívem a gyémántnál is keményebb.

Azóta sokszor éreztem ezt. Segíteni, önkéntesnek lenni jó ügyekért felemelő érzés.

Ma csöndesen, de gyorsan halad medrében a folyó. A várárokban nem áll víz, az utcán csend van és nyugalom. 

Akkor, 2010-ben a falu egyik vezetője meghívott magukhoz, ám sajnos a komment elveszett az egyik blogfrissítés során. (Frissítés: megtaláltam, lásd alul a linket.) Szívesen felhívtam volna, hogy itt vagyok, igyunk meg egy kávét, és mesélje el, hogyan hatott a Sajó-parti településre a sikeres árvízi védekezés. 

Ónod, örökre szívembe zártalak.

A hat évvel ezelőtti poszt itt található.

– Gergo