Vidék vs. Budapest

Zzzzzzz-51

Úgy 2001 körül jártam először egyedül Budapesten. Akkor főleg a teljesen embertelenül megszervezett tömegközlekedéssel találkoztam: a buszmegállókat nem találtam meg, a járókelők nem segítettek, és a jegyvásárlásnál az üveg mögötti eladót nem lehetett hallani. Egy viccnek tűnt a nagyváros. Bővebben…

Megérkeztem Európába

Grundaktiv_budapest_bkv

Nem is tudom, hány éve hallgatom a sirámokat arról, hogy a BKV-nak sürgős anyagi segítségre van szüksége, különben csődbe megy a főváros. Mindig is úgy gondoltam, hogy a BKV-t szándékosan azért üzemeltetik, hogy nekem rossz legyen. Hogy azért van az egész kóceráj, hogy ne legyen helyette valami jobb. Valahányszor megveszem a jegyet, próbálok arra gondolni, hogy nem egy lyukas vödörbe szórom a pénzt. Hanem. Hanem hogy ettől valami jobb lesz. Nem tudom, jobb lett-e ettől, de ma csoda történt.

Azzal kéne befejeznem ezt a posztot, hogy európai városban eleve nem történik olyan rendszeresen velem, hogy közli a hangszóróember a céltól hat-hét megállónyi távolságra: végállomás. De ez alapvetően egy pozitív kicsengésű poszt lesz, ezért ennek a bekezdésnek az elejére tettem ezt a mondatot.

Háromnegyed ötkör keltem, velem nem lehet csak úgy szórakozni! Nem sokkal nyolc előtt megérkezett a buszom a Népligetbe, ahol a szokásos újságárustól megvettem a két narancssárga vonaljegyet (a többieknek kellemes sorbanállást kívánok a kis ablakoknál), és a szokásos módon felszálltam a kék metróra. A hármasra. Odébbmentünk egy megállót, és akkor közölte az égi szózat, hogy ennyi volt, finito, lehet tiplizni. Én meg csak szorítottam a devalválódott narancssárga cetlit. Ennyi? Ilyen egyszerűen megfosztottak a pénzemtől? Azt már nem! Vonaljegyem egy metrópótló buszért! A felszínre érve úgy két-háromszáz másik broilercsirkével várakoztam a metrópótló buszra, és amikor a második ment el úgy, hogy gyakorlatilag esélyem se volt felkeveredni rá… Akkor hirtelen a semmiből ott teremtem a Keleti Pályaudvar aluljárójában. Odamentem a jegyárusítóhoz, és a tények közlése után – miszerint engem egy állomás megtétele után leparancsoltak a drága metróról – elmondtam, hogy folytatni szeretném a megkezdett utazást az érvényesített jegyemmel. A szokott módon. Hogy menjek a forgalmi irodához. Mentem. Elmontam. A hölgy nézett egy darabig, és olyasmi történt, amit magyar ember ritkán tapasztalhat bárkivel szemközt állva: láttam rajta, hogy a megoldáson gondolkozik. A kollégája kijött a kedvemért, együtt mentünk oda a mozgólépcső tetején álló ellenőrökhöz. Hogy mivel a kék nem jár, ezért ez most átszállásnak minősül. Igen, pontosan ez az a mentalitás, amit Európában tapasztaltam: amikor a problémámat úgy oldják meg, hogy még mosolyognak is hozzá. Nagyon apró momentum volt ez, de számomra azt mutatta, hogy jó irányba is változnak a dolgok.

-g-

KÖKI Terminál

A Kőbánya-Kispest metrómegállónál nyílt Budapest 19327. plázája, ami már önmagában is fantasztikus esemény (nem), de az, hogy át is mentünk rajta, amikor koncertre tartottunk arra késztet, hogy írjak róla. Eme körmönfont bevezető után akkor térjünk is a tárgyra. Éhesen érkeztünk, ezért azon túl, hogy gyakorlatilag kötelező ezen a szaron valamilyen módon áthaladni a metró után, mi terveztük is a bejutást: le akartuk rabolni valamelyik gyorsétteremláncot étkezési utalványok  pultra helyezése után.

Ha a bevásárlóközpont gyakorlatilag teljesen kihalt szombat este 19 órakor is, akkor szerintem joggal merül fel bennem a kérdés: mikor nem? Fájjon azonban emiatt az üzemeltetők feje, mi csak mentünk és jöttünk… volna, ha minden a terv szerint halad. Nagyjából 19:20-ra végeztünk a teendőkkel, s szerettünk volna kijutni. Nyolc órára voltunk hivatalosak a közelben egy laza unplugged-ra, s nem túlzok: éppen beestünk 20 előtt, mert annyira jól van kialakítva az egész köki üzletközpont, hogy nem látod merre van a kijárat. Fél órán keresztül bolyongtunk, a biztonsági őrök és plázás alkalmazottak egymással ellentmondóan igazítottak útba, noha teljesen világosan definiáltam, hogy mit szeretnénk. Négyszer hangzott el ez alábbi beszélgetés valamilyen formában:

– Elnézést, szeretnénk innen kijutni.
– Hova?
– Ki innen. Nem kocsival, nem a metróhoz, csak ki az utcára. E-l i-n-n-e-n.
– Ja értem, arra kell menni.

És mi arra mentünk. Négyszer, négy külön irányba, láttunk teszkót is, obit is, jól be is obiztuk az egész kérdéskört. Mert nem ám egyszerű kijáratok vannak, hanem kijárati folyosók, ahol vagy van utcára néző ajtó, vagy nincs. 20 perc után arra gondoltam, hogy lemegyünk a parkolóházba és KISÉTÁLUNK a garázsból.  Nem eszik azonban olyan forrón a kását, saját plázás alkalmazott állt őrt a garázsban is, aki felvilágosított, hogy ezt nem. Úgyhogy nem.

Végül kijutottunk a szabadság mámorító ízével a szánkban. Csodálatos volt érezni a friss, szmogos, olajos budapesti levegőt. Visszatekintve még láttam az utca felé is sárgán világító OBi feliratot, s arra gondoltam: ide soha többet.

Libegő

LibegoLibego3

A Libegő remek dolog, de sajnos rövid ideig vagyunk az égben. Most persze bedobták, hogy épül majd libegő a Vigadó és a Vár közé, de én ezt biza’ el nem hiszem! A Jánoshegyi-kilátóba imádok felkapaszkodni ezzel a felvonóval. (Ez a fotó is most készült valamelyik hétvégén.) Odajutni könnyű, a Nyugatitól indul a 291-es busz, amelynek épp a zugligeti Libegő a végállomása. Bővebben…