A japán alaprajzok

fullsizerender-1

Elég érdekes, hogy az európai modern építészet — finoman fogalmazva is — sokat merített, inspirálódott a japánból. Ami engem nagyon megfog, az a japán építészet organikus szemléletének felismerése, ami kiválóan tükröződik az alaprajzokon is. Rögtön megfigyelhetjük, hogy az unalmas európai méter és négyzetméter helyett valami egészen mással találkozunk itt: a tatamival, azaz a gyékényszőnyeggel. Ez, hasonlóan az angolszászban még tettenérhető mértékegységekhez, a valós emberi arányokat hozza be a tervezésbe és a leírásba. Ahogy minden más hasonló mértékegységet, úgy a tatamit is (többször) szabványosították a történelem során. (A 17. századtól ez 91 x 182 cm.) Tulajdonképpen az ebben is tettenérhető organikus szemlélet az, ami megfogta az európai moderneket, hogy aztán a tényleges spritiuális, radikális tartalom nélkül létrehozzák a ma ismert épületeket, például a Vízesés házat.

fullsizerender-2

A képek forrása: Szentkirályi Zoltán (1980) Az építészet világtörténete. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest.

-g-

Ti amúgy mit gondoltok a békéről?

Kemény időket élünk. Még akkor is így van ez, ha ezt szalvétával a kezünkben merjük csak kimondani. Megmondóemberek elemezgetik ideológiai és politikai hovatartozásuktól függően, hogy milyen okok vezettek ide, próbálják értelmezni az értelmezhetetlent, hogy mi van, és a felelős európai gondolkodók imidzsét végleg levetve jósolgatnak arról, hogy mi lesz. Miközben annyi azért tisztán látszik, hogy rohadt nagy baj van, és ebből nem igazán lesz semmi jó.

Felesleges a kérdés, hogy végül is tönkreteszi-e az ember a klímát. Hiszen hát eleve jól kéne bánni a dolgokkal, ugye. Jól kéne bánni a levegővel, mert a levegő a barátunk, azt lélegezzük be. Jól kéne bánni a vízzel, mert a víz a barátunk, azt isszuk. Jól kéne bánni a talajjal, mert hatalmas ajándéka a világunknak, hogy a ledugott magocskából gyümölcsöt adó fa lesz. Hogy van-e a klímaváltozás vagy nincs, bizonyos értelemben semmin se kéne, hogy módosítson. Bizonyos értelemben meg arra kéne buzdítson mindannyiunkat, hogy most azonnal valahogy radikálisan másképp kezdjünk el élni. Ezt meglépni nagyon nehéz, hiszen az alapvetően fővárosi sajtó mémbuborékjában élő emberek teljesen mást képzelnek a létező valóságokról, mint amik azok “valójában”. Az Őrség és a Káli-medence vidékdiznilendje, ahol évente két hétig hosszúszoknyában és lapostalpú cipőben lebattyoghatunk a termelői piacig, hát az nem a valóság. Mindegy is.

A környezeti válsággal párhuzamos, vagy inkább ugyanannak a mély válságnak egy másik aspektusa a politikai-diplomáciai válság. Az erősebb kutya politikája azt diktálja, hogy ha nincsenek beépítve fékek és ellensúlyok (és már nincsenek), akkor előbb-utóbb valamelyik kutya harapni fog. Aki látott már kutyaviadalt kikockázva a Fókuszban, az tudja, hogy sokáig tart, nagyon sok a vér, és sok az áldozat. Nem nagyon éri meg. De a paraszt dobálja be a papírpénzt, tapsol és őrjöng, és végül mindenki úgy érezheti, hogy lejátszottak valami meccset. Csak közben kicsit szarabb lett a világ.

A nagy okoskodás és civakodás közben egyetlen hang mintha nem jutna el a fülünkig. Ez pedig a béke hangja. Megbékélni önmagunkkal, a természettel, az ellenségünkkel. Hogy ezeket lehetne, tulajdonképpen, szeretni is, ha már békét nem tudunk velük kötni. Szeretni a folyót, nem szabályozni és szennyezni. Szeretni a minket rafkósan széthekkelő ellenséget, és tudni, hogy alapvetően rosszul vagyunk összerakva ezzel az egyre fokozódó hangoskodással, és bizonyos pontokon átadni az irányítást a béke követeinek. Hisz rengetegen dolgoznak a békéért. Oda kéne állnunk, és nekünk, akiknek van hangunk, a békéről kéne beszélnünk. Miért is nem tesszük? Szociáldarwinista okoskodások, malthusiánista áltudomány és politológiai félrebeszélés helyett mi volna, ha azt mondanánk, hogy mi, emberek, hát ehhez nem járulunk hozzá. Köszönjük, politikusok, hogy erősek vagytok, de itt mi döntünk most. Arcvesztés nélkül kiszállhattok, mert most mi döntöttünk, és nem kérünk a hadakozásból és acsarkodásból. A békétlenségben és a háborúban nincs semmi szép.

-g-

A zenéből az ellenállás

hiperkarma_grundaktiv.jpg

Egyszerre csak eltűnt a zenéből az ellenállás. Szuperül megszervezett koncertek, élsimított helyszínek, igényesen megfotózott zenészképek a metróban. Ennyi maradt. Kíváncsi vagyok, ha Manu Chao tudná, mi az a Park, akkor is fellépne-e ott. Nyilván régen minden jobb volt, mégis a történethez tartozik, hogy ötvenen az esztergormi Molotovban, Kispálon. Húszan se a Hiperkarmán a Gödörben. Tűzraktér, ahol a Kaukázus énekese mezítláb áll középen, és Feldmárt olvas fel a mikrofonba. Fekete Lyuk. VHK. Tudósok.

Mi az, hogy Welhello, de az a baj, hogy tudom. Kb. azt is látom előre, ki fogja lájkolni, serelni, ki csekkol be rá. Van olyan, hogy valami tökéletes, jól megcsinált, szuper, és mégis hát édeskevés. Velem az van, hogy például egy barátom felveszi a pankkoncerteket, és elpostázza nekem. DVD-n is kaptam múltkor ezt-azt, például flex-szel vágnak szét benne egy számítógépnek öltözött lovagot. A youtube nekem a Tudósok. Teljesen jól el tudok menni szórakozni bármire. Csak hát eredetileg ez nem a szórakozásról szól. Kevesebb szart, több valóságot. Le a tömeggel, sérüljön meg minden.

-g-

Hankiss

Mindig válság volt, idézi Hankiss 2011-ben Hamvas Bélát. Mikor Hankiss meghalt, arra gondoltam, mi lesz a facebookon. Jósolni értelmetlen, mert nem az lett. Hiszen a legtöbben azt se tudták, ki volt ő. Azok közé tartozott, akikre érdemes volt odafigyelni. Örök karnevál, vagy örök haláltánc? Nem tudjuk.

Remélem, hogy önöknek sikerülni fog. Nekem már nem valószínű.

Köszi, hogy kaland lehet az életem és viszlát.

-g-