Mint búvópatak tör elő minden

Bement ez a férfi az erdőbe, de amit ott talált, arra senki nem számított!

Mert az erdő szép volt, és nem is olyan csendes, mint azt bárki várhatta volna. Párszáz méter után a tér megnyílt, és ő száraz, langyos, tavaszi levegő illatát érezte az orrában, ami ezúttal ebek és vadak orra volt, gyorsan kapkodó, mintavételező, célért kutató orr. A dombon túl őzek, szarvasok túrták az avart a friss hajtások, sziklevelek után, a fák között pedig egyre több féle madár suhant át hangját hallatva. Tél van, és itt a tavasz. Mindenben ott rejtezik minden, mint egy hologram: tartalmazza szilánk az egészet is.

A föld felső rétege még fagyott, a patak vize itt-ott már előbukkan a jég alól. Az országszerte száradó fenyők most az öröklétet hirdetik, a tavalyi avar lassan a talajba süllyed, megjelentek a borostyán első indái. Itt vagyunk.

Be kell menni a Mecsekbe, türelmesen, fülelve, megállva. Van vajon arra szó, amikor az ember se nem túrázó, se nem kiránduló? Talán az erdőjáró az a szó, amit keresünk.

A szurdokban más emberek ereszkednek alá, hangosan, még csak nem is kiabálva. Csujjogatnak, unatkoznak talán, nem bírják a csendet elviselni, vinnyognak, vonítanak. Mintha nem volna elég a repülők állandó zaja, az úgynevezett légiforgalom. Elkerülnek minket ezek a másik emberek, végül és szerencsére, mi pedig termoszt nyitunk és teát töltünk és eszünk és megünnepeljük azt, hogy most tél van, és azt, hogy a dombon túl a tavasz túrja az avart sziklevélért, friss hajtásért.

Az erdő, ami egykor ismeretlen volt, ahol el lehetett tévedni, ma más arcát mutatta. Szellős volt, távlatokban gazdag, világos. Minden üres, az üresség is üres. Ezt veszítjük el, amikor majd robban a tavasz. Most még öleltünk rajta egyet, fémbögrénkbe vizet merítünk a forrásból, és várjuk, figyeljük ahogy tiszta vizünkben a jelen- és jövőidő összekeveredik.

G

 

Dalmácia

Ott a helyünk a Velencei Köztársaságban.

Tudjuk, hogy mivel töltöttük az elmúlt fél napot, mégis meglepő élmény: ott állunk a tengeröbölben. Nehéz elhinni, hogy hét órányi autózás után megérkeztünk a türkiz víz mellé. Hét órát csak úgy elmolyol máskor az ember.

Az olajbogyó-szüret, a frissen fogott és megsütött halak, a hol hömpölygő tömeget szállító, hol végtelenül csendes utcák azonnal adják az élményt. Hogy itt vagyunk az őslevesnél. Október vége van, és begyalogolok a tengerbe. Bokámhoz tengerifű ér, a víz néhány fokkal hidegebb a megszokottnál. Belemerülök, otthon vagyok.

A lakás megfelelő méretű, a hűtőből bort veszek elő. A Grasevina itatja magát, mondom, miközben töltök a vizespohárba, de inkább csak hülyeségből mondom ezt. Éjjel persze hűvös van, pulóverben ülünk, a szemközti szárazföldön felemelkedik egy utasszállító. Nem vagyunk rajta, szerencsére.

A boltban, klasszik ábécé, mindenki beszél angolul, és gond nélkül lehet kártyával fizetni. Van egy-két komolyabb sajt a pultban. A piacról majd hozunk zsályás vagy rozmaringos mézet.

Parkolót alig találni, a városhoz közeledve az üresség és a forgatag váltja egymást. Splitben október végén is turisták ezrei, mi meg okostelefonnal keressük Diocletianus palotáját. Röhögünk, amikor rájövünk, hogy az egész az. Hogy benne vagyunk.

A temetőben és a kikötőben velencei motívumok, formák. Két fontos objekt: a csónak és a sírhely. A sekély vízben a dalmát férfiak éjjelente polipra vadásznak. Másnap a vacsorához szinte világító színű folyadék kerül elő, valami pálinkaféle a helyi gyógynövényekkel ízesítve. Minden helyi. Mondják, hogy az egyik évben a tévé napokon át győzködte az embereket, tényleg hó fog esni, öltözzenek fel melegen. Az emberek nevettek, milyen hó, és a következő három napban ezrek kerültek kórházba ilyen-olyan törésekkel.

Sajnálom az autót, amikor a kőfejtőn át a kápolnához megyünk. A hegy tetejéről látni a Várost, és látni a végtelen tengerre kihúzó vitorlásokat. Érzem, hogy most találtam meg, megvan. Már nem kapaszkodom tovább. Nézem a végtelent.

G

Dunaújváros, Szoborpark

Ahogy a nemzeti ünnepeken mindig, úgy idén is országjárással töltöttük a március 15-ét. Nézzük meg Dunaújváros szocreál és modern építészeti örökségét! – szólt a terv. Aztán persze csalódnunk kellett itt-ott, hiszen például a tervezett múzeumi látogatást ki kellett hagynunk. Nyilván okuk van rá, de mégis hiba egy ilyen napon nem kinyitni.  Bővebben…

Ónod, árvíz után


Hat évvel és kb. egy hónappal ezelőtt hajnalban a híreket figyeltem. Edelényt egyenes adásban öntötte el az ár. Aznap nem mentem be vizsgázni, nyakkendő helyett bakancsot húztam, és elindultam Borsodba.

Az egyik diákmunka-közvetítő cég szervezett buszjáratot az önkénteseknek. Fogalmam se volt, mit keresek idegenek között a Blahán. Egyetlen ismerősöm se jött velem. 

A sztori ma már történelem és siker: Ónod megmenekült. Megmentettük. Egész nap homokzsákoltunk a templom mellett, ittuk a fantasztikus nyírbátori emberek pálinkáját, ettük a segélyszervezetek szendvicseit, és féltünk, átszakad-e a gát. Csodálatos nap volt. 

Úgy éreztem, a szívem a gyémántnál is keményebb.

Azóta sokszor éreztem ezt. Segíteni, önkéntesnek lenni jó ügyekért felemelő érzés.

Ma csöndesen, de gyorsan halad medrében a folyó. A várárokban nem áll víz, az utcán csend van és nyugalom. 

Akkor, 2010-ben a falu egyik vezetője meghívott magukhoz, ám sajnos a komment elveszett az egyik blogfrissítés során. (Frissítés: megtaláltam, lásd alul a linket.) Szívesen felhívtam volna, hogy itt vagyok, igyunk meg egy kávét, és mesélje el, hogyan hatott a Sajó-parti településre a sikeres árvízi védekezés. 

Ónod, örökre szívembe zártalak.

A hat évvel ezelőtti poszt itt található.

– Gergo