A Soutien Gorge két minimál electronica szerzeményét küldte át nekünk, mi meg meghallgattuk. Zenekritika következik.

A Soutien Gorge a magyar electronica szféra egyik igen érdekes formációja. A két zenész, Hargitai András és Potys Róbert közös munkájából születő Soutien Gorge albumok jellegzetesen dallamcentrikus minimál stílust képviselnek. Szerzeményeikre jellemző a prózai szövegbetétek használata, amelyeket általában vagy valamely populáris kontextusból (tévésorozat, vízállásjelentés) emelnek át a tágabb zenei térbe, vagy műalkotásokból (filmek, versek) ragadják ki őket. Az ő zenéjük kísérletezés: az egyes hangok és a kész dallamok tényleges megteremtése. Számaikból egyfajta naiv és humoros hozzáállás tükröződik vissza, ami a lassú témákat mégis élmény hatásúvá teszi a hallgató számára.

Be kell vallanom, hogy az érdeklődve szemlélődésen túl soha nem foglalkoztam igazán elmélyülten az elektronikus zenével. Maga az elektronikus zene annyira divergens kategória, hogy a kívülálló számára igencsak nehéz eligazodni benne, és megtalálni a valóban érdekes, értékes szerzőket. Az a meglepő a Soutien Gorge-ban, hogy naivságát nyíltan felvállalja, és nem esik abba a hibába, hogy táncoltatós vagy agycsavaró, azonnal berobbanni és hatni akaró szimfóniákat dobáljon össze. Az egyes hangok mindig a dallam szolgálatában állnak, és sosem akarnak önmagukban érdekessé válni, nincs az embernek olyan érzése, hogy “na ezt figyeld, ez itt mekkora”. Ha képszerűen kéne megfogalmazni, akkor nem jutunk el a kezdőrúgástól a gólig, hanem csak a folyamatos játék van zenei pályán. Formailag szerencsés, hogy emellett mégis megtartották a dalszerű struktúrát, és íve van a számoknak.

Erre a mostani mp3 lemezre két track került fel, a Szerelmes nóta, és a Délutániád. Amit az előbb a naivságról leírtam, az ezekre halmozottan igaz. A Szerelmes nóta már a szöveg témájában is bájos: “Van nekem egy virágom, azt neked adom, jó? Én úgy hívom, hogy gondoljrám virág.” Semmi komolykodás, néha egy kis feszültségkeltés a dobokon, de a szintik végig lebegősek, és a basszustéma is játékos hangulatot hoz. Számomra az utolsó néhány másodperctől lesz különleges ez a szám, ugyanis a tetőpont után szépen lassan elfogy a zene, csak a lecsupaszított alapdallam marad meg. Épp a mélységek vesznek el (dobok, basszus), és ezek után egészen más újra visszanézni erre a gondoljrám virágra. Az zenei megoldásokról és az alaphangulatról is a 90-es évek végi, 2000-es évek eleji space lemezek ugrottak be, ami nálam különösen jó pont.

A Délutániád sokkal szélsőségesebb, undergroundabb zeneiséget képvisel. Sötétebb, komplexebb struktúrát és valahogy feltűnőbb ismétlődést kapunk. Engem a basszustéma gagyisága kimondottan zavar benne, nagyon furcsa emellett a dubos dobokra és a folyamatosan érkező flessekre figyelni. Olyan az egész, mint a lassú felhőmozgást bámulni egész délután, és akkor egyszerre csak megérkezik a “zápor, zivatar, jégeső, felhőszakadás”. A korai vegytisztaságot hamar felváltja a karcosabb hangzás, amit szerintem kár volt egy hirtelen lekeveréssel elrontani. Maguk a témák nagyon jók, érdekesek, és talán épp attól lesz kicsit feszültségkeltő végighallgatni a Délutániádot, hogy érezzük, sokkal dögösebben is oda lehetne csapni ezt az egészet egy space-rock zenekarral, effektelt élő dobokkal és határozottabb torzított gitárral.

A Boltfish Recordings gondozásában napvilágot látott kiadvány itt érhető el a SG honlapján.

Gergő