Egy régi workshop jegyzeteit olvasom, amit egy Gordon-iskolás képzésen készítettem. A foglalkozáson – többek között – az emberi játszmákról ejtettünk szót. A játszmákat Eric Berne írta le végtelenül populáris könyvében, amely hamar a konyhapszichológia egyik alapművévé vált. Ma valahol ötmillió kiadott példánynál tarthat, és több, mint 10 nyelvre fordították le. Anélkül, hogy különösebben elmélyednénk a témában, nézzük csak, mit is érdemes elsőre tudnunk ezekről az emberi játszmákról!

(tovább…)

Nemrégiben feltűntek a youtube videomegosztó oldalon kedvenc szlovák pszichedelikus (nevű) italunk, az Acidko reklámjai, érdemes meglesni őket! Mutatóban közlünk egyet:

(tovább…)

Ülök a nappaliban, és nézem a tévét. Tudom már, hogy ki az a Kolonics György, pontosabban ki volt. Egy pillanatra eszembe jut a már törvényszerű, mégis szánalmas médiabotrány, amit az evezősünk halála körül csaptak, de hamar kizárom a tudatomból. Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok kenus sétál át a képernyőn, civilben a VII. kerület legjobb fröccsét méri nekem hétköznaponként. Schmitt Pál beszédében olyat mond, amit már megfogalmaztam magamban én is, elnézve a töretlenül sportolókat, amikor kajakedző barátommal a Dunát jártuk:

“Térden állva sportolni egy életen keresztül, ennél jobban semmi sem tükrözte alázatát.”

Gergo

Buzz Aldrin után Edgar Mitchell is coming-outolt UFO témában. Bár Aldrin sosem mondta, hogy biztosan földönkívüliek közelítették meg őket az űrben, a youtube-ra is felkerült videoban bemutatják az általuk észlelt azonosítatlan repülő objektumot. Az internetre tegnap feltöltött újságcikkben Mitchell azt állítja, számos UFO látogatásról volt tudomása, amíg a NASA-nal dolgozott, ám ezeket soha nem hozták nyilvánosságra. A 77 éves űrhajós elmondta, hogy az űrügynökség valóban különös kis teremtményként írta le a földönkívülieket, nagyon hasonlóan, mint ahogy általában elképzeljük őket: nagy fejük és nagy szemeik vannak. Nagy nyugodalommal állította hogy technológiánk “korántsem olyan kifinomult” mint az övék és “ha ellenségesek lennének” – figyelmezetett – “ma már eltűntünk volna föld színéről.”

Mitchell és társa, Alan Shepard tették eddig a leghosszabb sétát a Holdon, 9 óra 17 percig voltak égi kísérőnk felszínén 1971-ben. “Yes – we have been visited” – jelentette ki az űrhajós.

Képzeljétek el, csoda történt! Emailben keresett meg az egyik kínai állami vállalat, és azt mondták, szerkesztőségünk tagjait saját költségükön utaztatják ki Pekingbe az Olimpiára. Ha rábólintunk, lefixálják a szállást, az országos körutat, és mindent, amit csak szeretnénk. Cserébe csupán annyit kérnek, hogy az általuk biztosított web-tech eszközökkel folyamatosan dokumentáljuk utunkat, naponta több instant (videoval, fotóval megtűzdelt) posztban jelentkezzünk a Grundaktívon. Őket az sem érdekli, ha rosszat írunk az országukról, csak legyünk őszinték, mert a cél közelebb vinni Kínát a nyugati emberekhez, megismertetni egymással a kultúrákat. Hát nem hihetetlen?

(tovább…)

Még régebben kaptam egy lemezt Marcitól (aki mellesleg tegnap érkezett meg a Caminon az Óceánhoz, Finisterrébe), amin aztán rengeteget gondolkodtam. Fankadeli Feri dalai engem elsőre meggyőztek, szövegvilágából egy erkölcsös, őszinte ember képe rajzolódik ki, zenéje is kellemesen nyugis, tehát minden megvan benne, ami egy esős délutánon hallgathatóvá teszi. Azt suttogják, hogy Fankát nem igazán ismeri el semelyik zenei szubkultúra, főleg mert a drogok, az erőszak és általában az emberi gonoszság ellen szólal fel. Futótűzként terjed a neten aktuális dala, a Magyar földre. Igazi állásfoglalás, mégis egy kicsit máshogy. Egy biztos, szénné fogják támadni érte minden irányból. Hogy gagyi a klipp? Ja kérem, ez nem a Megasztár kategória.

Tegnap este elvittem édesanyámat moziba – mert én ilyen jófej vagyok – és megnéztük a Mamma Mia!-t.

(tovább…)

A lényeg az, hogy törpölj ki valamit, ami úgy néz ki, mint az olimpiai ötkarika, aztán fotózd le jól. Engem nem érdekel, hogy milyen géppel, milyen technikával hajtod végre az eseményt, igazándiból az izgat, hogy kinek mekkora a…a…mhh…fantáziája.

Ez az egész egy kis löket gondolatban magyarjainknak az Olimpiára, egy kis telepatikus izé, hogy érezzék azt, hogy gondolunk rájuk, és szurkolunk nekik.

Borzasztó kreatívan, az asztalon túrkászva én őket raktam kompozícióba:

Tehát, hass, alkoss, gyarapíts, és tedd közzé kommentben a linkjét a fotódnak. A résztvevők között szétosztunk 3 db Barbi mosolyt, a nyertes pedig egy exkluzív levegővételt nyer Nagykanizsán*.

* Mi csak a levegővételt biztosítjuk, az odautat neked kell állni.

A változékony, godzilla-termelő időben volt időm egy kis olvasásra, és nekiestem a német Günter Grass egyik legfrissebb regényének. A 2002-ben megírt, nálunk az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent, alig 280 oldalas regény jól illeszkedik a Grass-életműbe, részben – a történet jelenkorisága miatt – elüt attól. A szerző 1999-ben kapott irodalmi Nobel-díjat, ezért a Ráklépésbent könnyű úgy értelmezni, mintha azt a díjért cserébe írta volna kritikusai számára.

(tovább…)

Alekszandr Gorbovkszij, a szovjet jövőkutató 1978-ban írta meg 2000-ben és azután című futurulógiai könyvecskéjét, amely nálunk a Kozmosz Kiadó gondozásában jelent meg 1983-ban. Akkoriban még hittek a töretlen fejlődésben, a világ tökéletessé építésében, egy szóval mindabban, amit ma már egy jogos és laza kézlendítéssel a szkifi kategóriájába sorolunk. Ennek a kötetnek a második fejezete foglalkozik a jövő városaival, emberi településeivel. A néhány felvázolt alternatíva közül kiemelkedik a ma is utópisztikus, mégis vállalható kinetikus építészeti elképzelés, amely már a globalizációra válaszol, és ténylegesen környezettudatos elméletet dolgoz ki.

(tovább…)

Kattints a kicsi képre, és jól behozza nagyobban a plakátot.

Akit komolyan érdekel a dolog, és szeretne lejönni, annak leírom kommentbe a megközelíthetőség lehetőségeit, és válaszolok egyéb, esetleges kérdéseire.

“Legyen majd mindenképp Barátok Közt “alternatív”, mely azt takarja, hogy egy-egy rész gyártását más és más rendezők vezényelnék le. (pl. Tarr Béla, Fliegauf Benedek, Jancsó Miklós, Mundruczó Kornél, stb.)”

(Ezt még így korábban csináltuk máshol és akkor viccesnek tűnt.)

Kedves Olvasók, Szerkesztők, Teri néni a harmadikról!

Kellemesen beütött a nyár, mi pedig behűtöttük a laza búzasöröket. A kistányérról félmosollyal fogadnak a vékonyra szelt citromkarikák, és nagy a pezsgésben elmaradnak a blogbejegyzések. Homlokunkon gyöngyöző verejtékcseppektől kérdezzük, vajon hova tovább? Minden jó úgy, ahogy van, és maradjon a Grundaktív amolyan napi színes? Vagy avanzsáljunk végre méjnsztrím bloggá? Vagy hagyjuk az egészet a fenébe? Engem spec nagyon érdekel, mi az, amit legnagyobb erényünknek tartotok, mi az, ami miatt napi félezer olvasónk vissza-visszatér, sőt, ez a szám lassú emelkedést is mutat. Mi tényleg nem akarunk belefolyni a mindannapi közéleti ökörködésbe, és csupa pozitív dologról szeretnénk beszámolni, viszont sokszor nehéz ellavírozni a személyes és a közérdekű mezsgyéjén. Legyenek nagyobb lélegzetvételű, összefoglaló, kibontó, feltáró, lezáró írások? Tegyünk ki napi egy képet, oszt jóvan? Vagy írjuk meg minden nap, hogy a, ma se mondott le Gyurcsány b, ma se küldtünk embert a Holdra c, ma is hülyeségek történtek a világban? Lehetünk színes magazin, lehetünk fekete-fehér tényfeltáró lap, lehetünk szürreális gombaszedő-klub. Vagy lehetünk önmagunk.

Baráti üdvözlettel,

Grundaktiv

Nem szülte meg még nő azt a nőt, aki maradéktalanul elégedett lenne magával. Hiába mondja, hogy de, miközben ezt mondja, már rögtön át is fut az agyán, hogy “Bár a bokám kissé vaskos…”.

(tovább…)

Ég veled, Gyuri!