Underground posztszoc mozi 1995-ből. Valami olyasmi, amiről el sem hiszed, hogy létezik.

1995-ben sok minden történt. Július 11-én NATO-gépek bombázták Bosznia-Hercegovinát. Az Opal hurrikán 19 embert megölt Amerikában. Artner Iván és Barcs Miklós, a Flash zenekar két tagja pedig egy konyhában, sufnituningban elkészített rádióval kazettára vette az Égi rovar, a MIR űrállomás kódolatlanul a Föld felé sugárzott video-rádióadásának negyven órányi anyagát. Ebből aztán közel háromnegyed órányi filmet vágtak össze, alácsavartak egy kis pszichedelikus zajfolyamot, és ezzel elkészült az egyik legérdekesebb, mégis igen kevéssé ismert magyar film.

Flash zenekart még csak néhány hónapja hallgatok. A szentendrei Nemzetközi Performance és Nehéz Zenei Fesztiválon hallottam őket először élőben, és azóta naponta többször is meghallgatom a Kúrom a nőt vagy a Bögre, bögre című slágereket. A zenekari honlap letöltés szekciójában, ott is a lap alján azt írják: emailezzünk az Égi rovar című filmért. Sokáig nem érdekelt, hogy ez mi a fene lehet – arra gondoltam, hogy valami unalmas underground ökörség buszmegállóval és literes vodkával. Aztán ahogy a Flash szövegek bekúsztak a fejembe, úgy lettem egyre kíváncsibb. Miután elolvastam egy kritikát, menthetetlenné váltam.

Írtam hát egy emailt Barcs Mikinek, a Flash énekesének. Nem sokkal rá jött a válasz, hogy az alkotást a Bem mozi büféjében lehet megvenni, nézzek be oda. Azóta eltelt néhány hónap, és ma este ellátogattam a büfébe. Remek hely: csupa érdekes arc, jó zene, füstös klubhangulat. A pultos lány emlékeztet valakire. Kétszer is visszakérdez, hogy mit kérek. Nem hiszi el, hogy náluk van ilyesmi. A raktárból elővesz egy kartondobozt, abban keresgél, és végül a kezembe ad egy repedt, karcos tokot. Benne a DVD-n kézírással: Égi rovar + 2 klip. 1995 BBS Barcs-Artner. Sajnáltam, hogy nem lehettem azonnal magamban, könnyeztem volna a gyönyörűségtől. Nem volt rá ár írva. Barcs Miklós ezerötöt írt, így hát annyit fizettem. A pultoslány azt mondta, hogy ő ebből még egyetlen példányt sem adott el, és nincs is rá ár írva. Nem lepődtem meg.

Mosolyogva néztem végig a filmet. Helyenként egy női narrátor fordítja az oroszt: “Szerjozsa, észrevetted, hogy a legújabb amerikai divat szerint öltözködöm?” A háttérben a falhoz gumipókozott szintetizátor látszik. Az emberek mosolyognak, és csupa vicces dolgot művelnek, hogy idelenn a Föld nevű éntudatban lássuk: ők valóban a Világegyetemben vannak, távol tőlünk, és az életük nagyon humoros pillanatokat is tartalmaz. Amikor egyikül tüsszent, komplett hátraszaltót csinál. Amikor isznak, repkednek a vízcseppek a levegőben. A frissen kikelt madárfiókák ijedten pattognak faltól falig a genetikailag kódolt gravitáció hiányában. Néhány felvétel elég volt ahhoz, hogy a szívembe zárjam ezeket az embereket. Azokat az oroszokat, és Artneréket is. (Szegény Artner azóta elhunyt, pedig megköszönném neki az élményt.) Barcs Mikinek köszönöm, és az ő szavaival zárom ezt a posztot:

“Ellenpólusra szükség van, minden elbaszott és féreg dolognak meg kell teremteni az ellenpólusát.”

Javaslom, hogy szűk baráti körben vetítsük le valamikor.