Az első, majdnem kizárólag kapcsolati tőkéből építkező magyar zenekar határozatlan ideig ma koncertezett utoljára.

Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki a Kaukázussal mint zenekarral nem volt mindig jóban. Ahogy változott a zenekar tagokban és stílusban és végül népszerűségben, úgy kellett újra és újra megszokni, megszeretni és beletuszkolni a szeretett zenekar képébe. Ma a vendégekkel és a régi és új számokkal mindenki újra végignézhette magában, mit, kit és hogyan rakott magában  a helyére.

Hogy miért érzi mindenki egy kicsit a sajátjának a zenekart – teljesen világos. Azzal, hogy a terjesztésből a hagyományos, pénz alapú marketinget kizárta, a zenekar felelősséggel ruházta fel a hallgatóit – akik szorgalmasan mutogatták a barátaiknak a zenéket és segítettek, ahol lehetett – ki a fényképezőgépét, ki a cédéíróját, ki a baráti körét használta fel a zenekar érdekében. A “segítők” pedig a fórumon tartották a kapcsolatot egymással és a zenekarral, a közös cél, a zenekar támogatása ott lebegett mindig  a fejük fölött még akkor is, ha teljesen másról volt szó. Aztán jött az áttörés, egyre többen hallgatták és a rádió is játszani kezdte őket, egyszerre csak híresek lettek. A kis klubos harminc-negyvenfős koncertekből teltházas bulik lettek.

A mai koncert megmutatta, hogy a Kaukázus a Gödört is meg tudja tölteni, lépcső tetejéig kígyózó sorokkal és sikítozó közönséggel. Bárkivel álltam ma szóba, nem hagyta ki a személyes faktort: “én a haverjaimnak megmutattam”, “a csoporttársaimmal szerettem meg”, “az öcsémet is elhoztam”. Ez a kötődés is segített talán abban, hogy a szövegek is megtalálják a helyüket, hogy a másként gondolkodás, az alternatívakeresés menő legyen.

Nagyon jól felépített este volt. Az egyik előzenekar kint, a kávézóban, a másik a színpadon játszott, így követhető volt, hogy mi mi után következik – és úgy érezhette mindenki, hogy eleget kapott a pénzéért. A Kaukázus tizenegy után kezdett, kevés volt a beszéd, sok a zene, hangsúly az összefoglaláson.

A 2004-es Zöld Udvar és a 2010-es Gödör a keret. Az énekes azt mondta egyszer, hogy nem akarja, hogy a zenekar olyan legyen, mint a Rolling Stones, nem akarja ötvenévesen is ugyanazt nyomni. Ügyesen, a csúcson kell abbahagyni. Talán sikerült. Köszi, Kaukázus.

Gergő beszámolóját itt érhetitek el.