Egy szombat reggel biciklizni mentünk. A szombat jó nap a folyón való átkelésre. A komp kereken egy ezres, a révészlegények mindig ugyanazok, csak a hajót cserélik időnként. A vízpartról induló betonút Géderlakra vezet, jó nyolcszáz éve premontrei szerzetesek érkeztek ide, hogy a kalocsai érsek udvarát színesítsék fehér ruhájukkal. Engem leginkább a közeli Ordas érdekelt, annak is egy bizonyos fája: a 350 éves tölgy alatt egykor II. Rákóczi Ferenc pihent meg, legalábbis ezt őrzi a népi emlékezet. 

A faluba érve rögtön a templomhoz tekertünk. Tettünk egy kört, de a fát nem találtuk. Szerencsénkre az egyébként csendes déli órán találtunk valakit, aki épp gallyat aprított a háza előtt.

- Jó napot kívánok, Rákóczi tölgyfáját keressük.

- Azt, ami megmaradt belőle? Mert igencsak megcsonkították – mondta, s azzal elmagyarázta az oda vezető utat, hogy a temetőnél, és hogy amarra.

Valóban, a fából csak egy monumentális torzó maradt az ordasi temető mellett. Funkciójában persze nem változott: mementó. Az ember soha nem siethet eléggé egy fához.