A most induló rovatban végigvesszük az embert bizonyos életszakaszokban kötelezően érintő kríziseket, kommentben mindenféle megoldásokat várunk a feltett -egyáltalán nem költői – kérdésekre.  És mert imádok számozott posztcímeket írni, ez is olyan lesz.(csak hogy kiderüljön – lesz folytatás!)

Az engem leginkább érintő kötelező parával kezdjük. Eljegyezte a Zsuzsit a pasija (tökmindegy, ki az a Zsuzsi, lehetne Nóra is). Nem hívott föl, a facebookról tudom, like-oltam is. Rajtam kívül még ötvenen lájkolták. Mind nők. És mind huszonnégy+. Ez jelent valamit.
Az utóbbi években egyre több barátnőmre jött rá a férjhezmehetnék. Úgy, hogy nem is volt barátjuk. Csak mert hogy itt az idő. És nem várhat. És gyorsan. És “nekem nincs időm randizgatni”.
Ez egy társadalmi nyomás? Hogy gyorsangyorsan, különben elveszíted a szavatosságod? Előbb férj kell, aztán gyerek (mert hát arra megy ki a játék), meg hogy ez a rendes sorrend? És jujj, mikor kéri már meg a kezem?
Ez nagyon idegesítő, az ilyen barátnőket kerülöm és csak a facebookon tudom lájkolni, hogy végre jöhet a következő para, az esküvőszervezés.
De fiúk, mondjátok meg, nem idegesítő egy ilyen barátnő? Sőt én tudom, hogy a férjet vadászó nőkről messziről ordít, hogy azt akarják, így senki nem megy oda hozzájuk a Gödörben sem.

Én is megígértem magamnak, hogy nem leszek ilyen, de jönnek az intő jelek. Ez a korral jár? Hopsz, elmúltam huszonnégy, welcome in the bride-crisis? Mostantól női fórumokon beszélem ki a dolgaimat?Ez is olyan, mint a baby blues meg a midlife crisis? Csak a házassággal mászhat ki belőle az ember? Nemár.  Pszichológusok, mit mondtok?

A kedvenc nyelvészeti folyóiratom az Onze taal minden számban keres egy új szót egy-egy meglévő jelenségre. Jellemzi a jelenséget és be lehet küldeni az ötleteidet, a következő számban összesítik őket. Azt mondjuk nem mondják, hogy fel is veszik a szótárba, viszont egészen vicces és jó dolgok jönnek ki belőle.

A fenti jelenséget úgy vezették be, hogy ha nagyon szeretnél egy kék VW kacsát és végre megveszed, akkor hirtelen megnő az egy napra eső kék VW kacsák száma a környezetedben. (csak hogy a példát a férfi olvasók is értsék) Az újságban is azt írták, hogy ez “valami pszichológiai jelenség”, ha vannak ebben kompetens olvasók, nagyon érdekelne, hogy ennek van-e valami tudományos alapja.

Ezennel szókeresést hirdetek:

Tehát a feladat: Nevezd meg azt a jelenséget, amikor hirtelen úgy tűnik, hogy a vágyott és megszerzett dologból egyre több jön veled szembe az utcán.

Kitételek:
1. maximum 2 szó lehet, állandósult szókapcsolati funkcióban (tehát az egyik szó értelmileg alárendeltje a másiknak)
2. lehet újonnan képzett szó, viszont amiből képezted, értelmes szó kell hogy legyen (szóval nem halandzsa szavak)
3. lehet egy-egy specifikus jelenség megnevezése (például ez a lilás dolog)
4. ha már létező szó, akkor magyarázd meg, vagy írj egy mondatot a szóval, hogy világos legyen az új értelem.

+ másik jelenséget is fel lehet vetni!

Írjatok, játsszunk, mert akármilyen hihetetlen, ez is egy tudomány

Persze mondhatod; áh, ez a Barbi csak irigy. Irigy a búbánatos fene, ha igazi jónőről van szó, meghajtom a fejemet, de egy ilyen kis pumpált szájú, mellű, műnő képzi a magyar férfiak tetemes részének a női ideált? Ha azt mondják, hogy ki a világ legjobb nője Józsikám, Józsi szerényen mosolyogva azt vágja ki, hogy há’ a Labancz Lilla?

Te is Józska vagy? Vagy kit választottál volna a legjobb nőnek?

És nem csak én. A munkaadók, tanárok, ismerősök bárki megtalálhat (nyilván ha regisztrálva vagy). Sokan ebbe nem gondolnak bele, és erősen saját magát porig alázó bemutatkozókat írnak, amelyeken lehet, hogy még Jani, a szomszéd fiú vígan kacag, hiszen értelmi képességei korlátozottak, de Jolán, a HR-es már sírva zokog fel, nem beszélve az évek óta kínzó problémaként fel-felbukkanó születési névként megadott születési évekre.

A kedvenceim mégiscsak a képek. 2 perc alatt sikerült végigfuttatni csak az ismerőseim – vállalom – között 5 olyan embert és érdekes képüket, amelyeket mint leendő munkaadó nem feltétlenül díjaznék (hacsaknem Kovi volnék vagy valamelyik barátja). Nézzük ezek típushibáit.

Első delikvensünk nem rest, és vadul megvillantja dekoltázsát, és hozzá a nyuszis magazinból ellesett orális szexet imitáló szájtátást is hozzáteszi, hogy a hatás ne maradjon el.

A következő kislány nagyon elégedett lehetett aznap ezzel a bikinis összeállítással, rohant is a fürdőszobába megörökíteni kis testét. Dekorációs pluszok a köntös, és a dezodor művészi elhelyezése.

A fürdőszoba közkedvelt célpont, hiszen nyilvánvalóan ott leledzik legalább egy tükör, amiben kellő ideig csodálhatjuk magunkat, és a szülők sem nyitnak ránk, ha sokáig tartózkodunk benn. Ez a kislány vélhetőleg a dekoltázsával volt ekkor a legbüszkébb.

Fürdőszoba témakörnél maradva, íme egy díszhím, aki a kép elkészítésének napján nyilván azzal a gondolattal ébredt, hogy “ma igazán szépen feszülnek az izmaim“, majd beosont a fürdőszobába, ahol meg is örökítette ezt az utókornak. A távolban hanyag eleganciával odavetett törölköző és az előtérben feltűnő fogkefe kompozíció fokozza a férfiú test gyönyörét, már-már virító keretet adva annak.

Evezzünk új vizekre, jöjjünk ki a fürdőszobából, a nappali/hálószoba is festői környezetet adhat egy ilyen pajzán fotózáshoz. Külön kiemelném az összhangot; fehér cicifix, fehér melltartó, fehér ruhák a szárítón.

És most a jóindulat és gonoszság harcosa tovaszáll!…

(Mielőtt a főnökék sikítófrászt kapnának, közlöm, hogy nem működött a képfeltöltés a grundon.)

Igyekszem olyan cuccokat összegyűjteni, amik nem mindennapiak, nem fogja azt mondani a nő, hogy “Oh igen, a szomszéd Marika is ilyet kapott Hállóvínra!“.

Nagy klasszikus a Bigyóshop, ahol sok olyan dolog leledzik, amire nincsen szükséged, de mégis megdöglesz érte, hogy legyen. Újdonságként tűnt fel a közelmúltban a MISSkha, amit egyszerűség kedvéért hívjunk Miksának. Miksa azt tudja, hogy a csaj felapplikálhatja az asztalra, és ezáltal erre a fogasszerű lényre fel tudja akasztani a táskáját bárhol, bármikor. Egy az, hogy közel van így a kincseket rejtő táska, és nem kell az ölemben őrizgetni, másik pedig, hogy nem kell a földre rakni, ha nincs más megoldás. Arról nincsen infóm, hogy pontosan mekkora a teherbírásra, és a mérete, de klafa.

Kicsit még kalandoznék a Bigyóshopon. Másik kedvencem Miss Bicska, hiszen tudjuk, minden parasztgyerek alapfelszereltsége egy jó kis bicska, ami nem akad bele a szalonna héjába se, de mi legyen hát szegény parasztlányokkal?! Túrhatod a földet, moshatod a disznóbelet, itt a bicska, és bármikor tökéletessé teheted kezedet. (Jézusom)

Na ez biztos csak az én hülye könyvtáros fejemnek kedves, de itt van Laja az USB bagoly, aki pislog, fejet bólogat, egyszóval borzasztóan haszontalan, de ettől jó. (Most valamiért elcsúszik ha belinkelem, de keressétek meg.)

A másik dizánjnos, és csajszis boltok egyike a Labamba. Innen is kiemelnék pár ötletes dolgot. Kocka és egyben nőcis nőnek tökéletes ajándék a rúzspendrive, ami rúzsnak álcázva magát tárolja az adatot.

Ha cigarettázó hölgyismerősödet szeretnéd meglepni valami elegánssal, akkor ajánlom ezt a cigarettatárcát.

Könnyű azt mondani, hogy vegyél ékszert. De milyet? Nos, úgy gondolom, hogy magyar nőnek Magyar ékszert. Ezen ékszerek mindegyikének jelentése van, a rovásírásos gyűrűtől kezdve az Esztergomi oroszlános medálig mindent megtalálsz itt. Itt szolgálhatok tapasztalattal, fél évvel ezelőtt kaptam innen ezt-azt, és jól szuperálnak, minőségi a cucc.

Folyt. köv. ha a nép is úgy akarja.

Sophie (Amanda Seyfried) megházasodik a közeljövőben. Boldogan él egy görög szigetecskén Donnával (Meryl Streep), anyjával, de úgy érzi, hogy valaki hiányzik még az életéből, főleg egy esküvő környékén; az apa. Nosza, Sophie feltúrja a padlást, és talál egy naplót, amelyet anyja abban az évben írt, amikor ő megfogant. Felcsillant szemében a remény, hogy az ő apja bizony Sam Carmichael (Pierce Brosnan), de ahogy tovább olvassa a naplót, rájön, hogy anyuci akkoriban …-ozott más ifjú emberekkel is, mint Harry Bright (Colin Firth), és Bill (Stellan Skarsgard). Körvonalazódik a lány előtt, hogy aha, szóval kb. 3 apám lehet. Semmi gond, meghívom mindegyiket az esküvőre, mi baj lehet alapon.

A fickók a meghívókat azonban az anya, Donna nevében kapják. Örömmel fogadják a meghívást, hiszen Donna jó nő volt, és ugye mindegyikűjüknek meg is volt. Ezért hát útnak is indulnak, és útjaik egybe is fonódnak. De hát ugye nem mesélek már el mindent.

Azonban a sziget felé nem csak a 3 sármos férfi tart, hanem Donna barátnői is, a két vokalista, és jófej nő. Ők alkották így hárman a Donna és a dinamók fantáziadús együttest. Ez a két nő amúgy sok humort csempész a történetbe.

Megérkeznek a bácsik a szigetre, Sophie gyorsan eldugja őket a vén kecskeólba. Így titok, úgy titok, senki sem sejt semmit. Donna közben észreveszi őket, vizionálja is maga előtt a 20 évvel ezelőtti képet, előljáróban annyit, hogy a jó öreg Pierce volt a legszexibb. Donna természetesen kétségbeesik, alig győzik a barátnői vígasztalni. Jah, eközben csomó ABBA számot énekelnek, ami baromi jó.

Ezután zajlanak az események, itt egy kis sírás, ott vicces poénok – én már azon röhögtem, ahogy egy csaj előttem röhögőgörcsöt kapott -, szakadatlan éneklés, kellemes hangulat. És, hogy ki a valódi apa? Hát, nézd meg a filmet, és kiderül.

A szinkoronok jól el lettek találva – Kautzky Armand, mhh -, talán Sophie-é lett kicsit túl gyerekes. Nem nagyon tudok kicsikarni negatívumot, végig lekötött a film, járt a lábam, dúdoltam, sokat nevettem. Nekem annyi az elvárásom egy filmtől, hogy kikapcsoljon, minél többet nevethessek rajta, és ez teljesült, szóval érik a kerek 5-ös osztályzat.

Nézd meg a filmet, ha szereted a musicaleket, az ABBA-t, a jó poénokat, az enyhe romantikát.

Trailer:

A nő – mesteri logikájából fakadóan – egy olyan ideált tűz ki maga elé, amely szöges ellentéte annak, ahogy ő kinéz. Egy-két dolog egyezhet, de nem sok.
Aztán ha két nőt összeeresztenek – lehetőleg minél eltérőbb fizikai paraméterekkel – magukat gyötrik, irigyelve a másik bizonyos testrészeit. Huzamosabb idő után összevesznének, bökdösnék egymást, majd tűsarkúval ütlegelnék egymás fejét, kitépkednék egymás haját, majd egymás nyakába borulva zokognának megértve egymás “testi fogyatékosságait”.

Én szeretnék rövidebb lábakat – más ölne hosszabbakért. Mindig is szerettem volna aprócska, kicsi, törékeny nő lenni. Az aprócska, kicsi, törékeny nők pedig mindig is arra vágynak, hogy bárcsak magasabbak lennének.
Mindig is mélyen búgó, dögös hangra vágytam. Ehhez képest Lelkes Emesét erőfeszítés nélkül tudom utánozni…
Szeretnék kisebb orrot, nagyobb szempillákat, kék szemet, kisebb csípőt…Ajajajajaj!

Néhány tanács, hogy túléld egy nő önbizalomhiányos pillanatait:

1.) “Olyan kövér vagyok!”
Helytelen reakciók:
a) Tényleg az vagy drágám, úgyhogy azt a túrós buktát majd én megeszem.
b) Anorexiás dög vagy, pofa be mostmár.
Helyes reakció: Nem vagy az!

2.) “Azért nézed azt a nőt, mert jobban néz ki, mint én?”
Helytelen reakciók:
a) Igen, úgyis kövér vagy.
b) Igen. Tessék, itt van 500 Ft, vegyél magadnak egy vattacukrot, én meg addig felszedem a csajt.
Helyes reakciók:
a) Drágám, csak az étlapot nézegetem, de jól lakni úgyis otthon fogok.
b) Nem, éppen azt néztem, hogy az a szoknya sokkal jobban állna rajtad.
c) Azt nézem, hogy mit kritizálhatnánk rajta közösen. Nézd már, lezabálta fagyival a nagyobbik mellét!

3.) “Akkor is szeretni fogsz, ha már csúnya leszek és öreg?”
Helytelen reakciók:
a) Ha kövéren szeretlek, akkor azon már nem múlik.
b) Leszel?!…
c) Szeretni foglak, de azért beújítok egy fiatalabbat. Oké?
d) Gondolod, hogy megvárom én azt?
Helyes reakció: Igen!

Pár hete megjelent egy cikk a fenti címen az csodálatos indexen. Még akkor írtak nekem egy e-mailt a kedves főszerkesztő urak, hogy mi ezzel kapcsolatban a véleményem, gondolom azon okból kifolyólag, hogy egyszer nekem is hasonló ambícióim lesznek az anyaságot illetően.

Nem óhajtom atomjaira szedni a cikket, de annyit röviden – akik lusták elolvasni -, hogy az író egy felmérés alapján kielemzi a helyzetet, mi alapján a magyar népesség úgy ítéli meg, hogy miután az anya kipottyantotta gyermekét akkor ne izguljon, és maradjon otthon 3 évet vele minimum.

És akkor én most kifejtem a véleményemet ezzel az anyaság dologgal kapcsolatban szépen.

Kezdjük azzal, hogy én addig nem fogok (ill. fogunk, de ugye ez itt csak az én véleménynyilvánításom) bevállalni egy porontyot, amíg nem teremtődik meg egy adott háttér. Azaz ház/lakás, biztos állás és egy kis erőtartalék. Nem szülnék bele a világba, avagy a szüleim nyakába egy kölyköt. Ha ezt az egzisztenciát csak 30 éves koromra tudom összehozni, akkor akkor lesz kölök.

Jó, vegyük a szép jövőképet, amit felvázolok magam előtt. Ház/lakás, állás adott. Jön a kölyök. Állásba csábítanak vissza szülés után 6 hónappal. Nem megyek. Miért? Mert nem a nagymamáknak szültem a kölköt, nem egy dadusnak, hanem családot alapítok. Nem célom, hogy a gyermekem egy kezelhetetlen kismajom legyen, akit kb. mindenki “nevel” csak én nem. Akitől a rokonok/ismerősök rosszul vannak ha közelednek. Aki egy rohadt vendégséget nem tud végigülni. Akit úgy kell végighúzni a főutcán, mert veri magát a földhöz a kakasos nyalókáért, és közben az üvöltözi eltorzult fejjel, hogy ,,De hát a Matild dadus megengedte.“. Nyilván nem óhajtanám burokban nevelni, sőt. Olyan anyu akarok majd lenni, aki minden olyan helyre – ami belefér pl. bevásárlás, fodrász, strand – stb. magával viszi a gyerekét.

Vigyázat! Általánosítás következik!

A mai anyukákkal az baj – vagyis én ezt látom a környezetemben -, hogy belehülyülnek abba, hogy egyetlen és kizárólagos feladatuk a gyermeknevelés. A buzgó nagymamák főznek helyettük, takarítanak stb. Anyunak csak az legyen a dolga, hogy kölkére napi 24 órára felügyeljen, nézze, szugerálja. A vadonatúj szekrénysorrol apu szerelje le a méregdrága fogantyúkat, vágjuk le az asztal sarkát, pakoljunk el mindent, nehogy az ártatlan Christopher vagy Dzseniffer megüsse a kis buksiját.

Anno, amikor én voltam kicsi, a szüleim még javában az építkezéssel voltak elfoglalva, meg nem tolongtak a segítőkész rokonok sem. Anyu megoldotta a problémát a járókával. Én ilyet manapság nem is látok, nem értem miért jobb egész nap frászban lenni, hogy a pulya mikor rántja le a Herendi gyertyatartót a polcról…

Konklúzió: Én szeretném azt, hogy legyen majd lehetőségem 3 évet otthon tölteni a kölykömmel (meg aztán a másikkal is, mert kettő kell, természetesen). De az olyan szülők, akik belehülyülnek az otthonlétbe, abba, hogy életük aktuális legnagyobb öröme az, hogy a kölök végre trottyantott, legnagyobb kalandja az, hogy a játszótéren Brendonkát megtámadta egy aljas légy..Nos, az tényleg húzzon dolgozni!.

Olasz barátaink hívtak el minket azért, hogy képviseljük kicsiny hazánkat három I. világháborús megemlékezésen. Természetesen ehhez alkalomhoz illő öltözet is dukált. /Persze az I. világháború idején már nem ilyen szerelésben harcoltak magyarjaink./

Első körben egy magyar-olasz családhoz érkeztünk meg. Ott aludtunk egy nagyot, kipihenve az utazás fáradalmait. Az ünnepség délután kezdődött a Monte Grappa hegyen, ahova autókkal jutottunk el, és a család magyar tagja – a továbbiakban K. – kísért minket. Edzetlen alföldi lévén olykor a hányinger kerülgetett a kacskaringós szerpentineken, de azért valamennyire a látvány kárpótólt. /Mellesleg elneveztek mamarazzinak fotózási mániám miatt./

Mire felértünk, az eső már szakadt, imígyen a megemlékezés is igen gyorsra és kapkodósra sikeredett. Itt egy olyan csonttárt áll, amelyben – többekközt – a háború idején elesett magyar katonáink nyugszanak.

A megázás örömére forralt borra invitálak minket. Nem nagyon utasítottam vissza a forró nedüt, hiszen gyakorlatilag a bugyimból is csavarni lehetett volna a vizet. /Holott nem vagyok oda az alkoholért./ Visszafelé galád tüntetők utunkat állták, akik a bizonytalan elkergetés után lazán felkaptattak a meredek hegyoldalon. Turbóbocik.

Eztán elmentünk vacsorázni, majd a szállásra mentünk aluszkálni. Pénteki napnak ezzel vége is lett.

Szombaton délelőtt szintén egy I. világháborús megemlékezésre mentünk szintén Monta Grappa-ba, azonban most pár száz méterrel lejjebb. Az idő barátságosabb volt, K. javasolta, hogy kicsit gyalogoljunk. Amikor meguntuk a túrát – upsz, a túrabakancs otthon maradt, fránya népviselet! – lestoppoltuk ezt a járgányt.

Kérem, hogy mindenki vegye elő a vizuális lényét, ugyanis pozicíómból fakadóan nem tudtam megörökíteni az utazást ezen a szépségen. Felpattantunk. Két huszár közé beszorultam én, a harmadik hátul kapaszkodott. A két első huszár kardját kivonva, hatalmas sebességgel robog – kb. 10 km/h – és a turisták vihogva nézik őket. Mi mit sem törődünk ezzel, kihúzzuk magunkat, élvezzük, hogy a menetszél simogatja arcunkat, és meghódítjuk az emlékművet!

Eztán megköszöntük a fuvart, és betársultunk osztrák trottyainkhoz barátainkhoz.

Az itteni megemlékezés 2,5 órás volt, egy mukott sem értettem belőle. Ahogy mászkáltam fényképezni, sokan megállítottak, hogy had fényképezzenek már le ugyan. Nos, a sztárok élete nehéz.

Ezek után fogadás, kaja, és már autóztunk is Bassano-ba az utolsó megemlékezés helyszínére.

Ez az ünnepség volt a legszebb, itt jelentek meg a legtöbben. Sajnálatos tény, hogy a 3 megemlékezés közül egyiken sem csendült fel a magyar himnusz, holott az olasz minimum 10-szer, sőt még az osztrák is egyszer.

Eztán egy végső, végső fogadással elbúcsúztunk a vendéglátóinktól, a helyiektől, a többi megemlékezőtől. Egy olasz hagyományőrző csapattal – alpinik – maradtunk ott utoljára. Búcsúzáskor lelkesen körbecuppogott mindegyik – ismételten – a sztárok élete nehéz.

Vasárnapi reggelinél a pincérnő jó tágra nyitotta az étterem ajtajait. Ezt kihasználva egy igen tapasztalt veréb bereppent, és jól nevelt madárhoz méltóan megreggelizett.

Reggeli után elindultunk haza, azonban útba ejtettük Aquileia-t, amely azon túl, hogy gyönyörű, egy közismert(?) örömet rejt a magyarok számára.

Egy bácsi megállított, hogy ő ismeri egy híres kajánkat. Valamit gagyogott, olyasmire emlékeztetett, mintha tüsszentett volna. 2 perc és 3 verejtékcsepp után megfejtettük, hogy a csirkepaprikásra gondol.
Büszke vagyok arra, hogy kijuthattam ide ilyen vonatkozásban. Arra, hogy amikor osztráknak vagy bolgárnak néztek, elmagyaráztam, hogy magyar vagyok. Ekkor lelkesen megkérdezték, hogy “Óóó, Budapest?”. Nem. “Óóó, Balaton?”. Nem, Kecskemét!

Hab testemből és kétbalkezességemből fakadóan sose voltam egyik sport magasfokú űzője. A labdajátékokat sose úszom meg úgy, hogy a labda valamely testrészemet meg ne sértené, és másnap az be ne lilulna. A kedvencem a kosárlabdával pofánvágás, ott aztán nincs menekvés. Aprópó úszás, az még el is megy, hiszen abban a sérülés max. a fulladás, de azért annyira mégse. Íjászkodni imádok, de azt se mondanám, hogy ügyes vagyok. Majd, majd.
Mivel az uram – mellőzük a párom, kedvesem és egyéb nyáltől csöpögő megnevezéseket – nem szépítek, sportbuzi, így néhány sporttal már kapcsolatba kerültem legalább nézés szintjén.

De hogyan? Mikkel?


Férfi röplabda: Elrángatott egy meccsre, a magyarok játszottak valami skandináv néppel. Felkészültem, hogy lesz unalmas x percem – gőzöm sincs a szabályokról – igyekeztem magamat jól érezni. Meg elvileg a tévé is közvetítette, ne vágjak már olyan savanyú képet. Elkezdődött a játék. A játékosok bepucsítottak. És elémtárult egy nagy csomó jó fenék. Az eredmény, és a többi baromság innentől nem izgatott, csak nyálcsorgatva élveztem a kilátást. Hogy meg ne unjam őket, egy idő után helyet cseréltek, így aztán igazán nem panaszkodhattam.

Amerikai foci , kosárlabda és jégkorong: Múltkor ment a tévében valamilyen jégkorong meccs – nem fogom azt mondani, hogy hoki, mert még rosszra gondoltok, kis rosszaságok – , és valamelyik hülye csapat – uram egyik kedvence – játszott a cuki logójú Penguins csapattal. Természetesen, miután megláttam a logójukat, nekik szurkoltam, mindezt úgy, hogy itt sincs gőzöm se a szabályokról. Ezen az uram fellelkesedett, és mondta, hogyha nálam ez ezen múlik, hát keressünk más sportokban is kedvenc csapatot. Ez alapján lett az amerikai fociban a kedvenc csapatom a St. Louis Rams, és kosárlabdában a Bucks. Hozzátenném, hogy a magyar amerikai focistákra mérges vagyok, mert magyar létükre amerikai nevei vannak, és tök bénán hangzik, hogy Győr Sharks stb. Van sok szép magyar állatunk, tehát mittomén Győr Szürkemarhák vagy Budapest Pulik.

Baseball: Rájuk tök pipa vagyok, mert egyik nagy csapatnak sincsen aranyos jelképe. Innentől u-t-á-l-o-m a baseballt.

Foci: Oké, a világbajnokságokat és az európa bajnokságokat meg-megnézegetem, bár közben alszom egy jót. De az azért túlzás, hogy idén EB meg Olimpia is…Igen, mindig elmagyarázzák, hogy mi az a les, de én sose fogom meglátni. Azt értem, hogy valaki sunnyog, de én aztán észre nem veszem. A kötény az számomra konyhai fogalom, és szerintem addig jó mindenkinek, míg én ebben a tudatban élek.

Forma-1: Sajnos egy pár éve elveszítette a varázsát, amikor mindig a Ferrari nyert, pedig nekik drukkolok. Aztán izgissé tették az eseményeket, de szerintem már sose fogok annyira rákattanni, mint amikor még másik finn és Schumi nyírták egymást.

Van még pár sport, amit elbambulok…De azért nem pusztulnék bele, hogyha soha többé nem kéne sportot néznem…Általában alkudozom, hogy oké, megnézzük a meccset, de este Született feleségeknél kuss van, stb.

És Ti? Mivel veszitek rá az asszonyt a sportnézésre? Vagy nézi magától?