Futunk tovább

Néhány hete még az eget nézegettük, és örültünk az erdőben beálló csendnek. Arról beszélgettünk szűkebb és tágabb köreinkben, hogy a karantén egy komoly élmény lehet azzal kapcsolatban, hogy megéri kicsit visszakapcsolódni az emberibb élethez. Minden kornak azok a propaganda-szavai, amiből hiánya van: háborús koroknak a béke, az állandó kattogás korának pedig a lelassulás. Azt hittük, lelassulunk, ehelyett hagytuk továbbrobogni a szekeret, aminek egyik másik csapja vagy csavarja el is tört a nagy rohanásban. Futunk tovább, vagy mi lesz? Bővebben…

Kultúr sufni podcast

Sziasztok! Elindítottunk egy beszélgetős podcastot, amit meghallgatásra ugyan nem tudok jó szívvel ajánlani, mert még bénázunk itt-ott, de ennek ellenére nagyon szívesen fogadnánk visszajelzést, javaslatot, ha mégis vállaljátok a kockázatokat.

A legtöbb podcast kezelő alkalmazásban már a mai napon is elérhető (pl. Apple Podcast, Google Podcasts, Spotify, Breaker, Pocket Casts, RadioPublic), válasszatok egyet kedvetekre. Aki a weben hallgatná, az Anchoron is eléri, és rögtön bele is pörgethet.

A véleményeket a ropogós, frissen létrehozott Telegram csatornánkon (kultúr sufni chat) fogadjuk, de ha pozitív meglátásaitok vannak, akkor a sok csillagos értékeléseknek is nagyon örülünk akár Itunes-on/Apple Podcasten, akár máshol.

Köszönjük!

Mint búvópatak tör elő minden

Bement ez a férfi az erdőbe, de amit ott talált, arra senki nem számított!

Mert az erdő szép volt, és nem is olyan csendes, mint azt bárki várhatta volna. Párszáz méter után a tér megnyílt, és ő száraz, langyos, tavaszi levegő illatát érezte az orrában, ami ezúttal ebek és vadak orra volt, gyorsan kapkodó, mintavételező, célért kutató orr. A dombon túl őzek, szarvasok túrták az avart a friss hajtások, sziklevelek után, a fák között pedig egyre több féle madár suhant át hangját hallatva. Tél van, és itt a tavasz. Mindenben ott rejtezik minden, mint egy hologram: tartalmazza szilánk az egészet is.

A föld felső rétege még fagyott, a patak vize itt-ott már előbukkan a jég alól. Az országszerte száradó fenyők most az öröklétet hirdetik, a tavalyi avar lassan a talajba süllyed, megjelentek a borostyán első indái. Itt vagyunk.

Be kell menni a Mecsekbe, türelmesen, fülelve, megállva. Van vajon arra szó, amikor az ember se nem túrázó, se nem kiránduló? Talán az erdőjáró az a szó, amit keresünk.

A szurdokban más emberek ereszkednek alá, hangosan, még csak nem is kiabálva. Csujjogatnak, unatkoznak talán, nem bírják a csendet elviselni, vinnyognak, vonítanak. Mintha nem volna elég a repülők állandó zaja, az úgynevezett légiforgalom. Elkerülnek minket ezek a másik emberek, végül és szerencsére, mi pedig termoszt nyitunk és teát töltünk és eszünk és megünnepeljük azt, hogy most tél van, és azt, hogy a dombon túl a tavasz túrja az avart sziklevélért, friss hajtásért.

Az erdő, ami egykor ismeretlen volt, ahol el lehetett tévedni, ma más arcát mutatta. Szellős volt, távlatokban gazdag, világos. Minden üres, az üresség is üres. Ezt veszítjük el, amikor majd robban a tavasz. Most még öleltünk rajta egyet, fémbögrénkbe vizet merítünk a forrásból, és várjuk, figyeljük ahogy tiszta vizünkben a jelen- és jövőidő összekeveredik.

G

 

Dalmácia

Ott a helyünk a Velencei Köztársaságban.

Tudjuk, hogy mivel töltöttük az elmúlt fél napot, mégis meglepő élmény: ott állunk a tengeröbölben. Nehéz elhinni, hogy hét órányi autózás után megérkeztünk a türkiz víz mellé. Hét órát csak úgy elmolyol máskor az ember.

Az olajbogyó-szüret, a frissen fogott és megsütött halak, a hol hömpölygő tömeget szállító, hol végtelenül csendes utcák azonnal adják az élményt. Hogy itt vagyunk az őslevesnél. Október vége van, és begyalogolok a tengerbe. Bokámhoz tengerifű ér, a víz néhány fokkal hidegebb a megszokottnál. Belemerülök, otthon vagyok.

A lakás megfelelő méretű, a hűtőből bort veszek elő. A Grasevina itatja magát, mondom, miközben töltök a vizespohárba, de inkább csak hülyeségből mondom ezt. Éjjel persze hűvös van, pulóverben ülünk, a szemközti szárazföldön felemelkedik egy utasszállító. Nem vagyunk rajta, szerencsére.

A boltban, klasszik ábécé, mindenki beszél angolul, és gond nélkül lehet kártyával fizetni. Van egy-két komolyabb sajt a pultban. A piacról majd hozunk zsályás vagy rozmaringos mézet.

Parkolót alig találni, a városhoz közeledve az üresség és a forgatag váltja egymást. Splitben október végén is turisták ezrei, mi meg okostelefonnal keressük Diocletianus palotáját. Röhögünk, amikor rájövünk, hogy az egész az. Hogy benne vagyunk.

A temetőben és a kikötőben velencei motívumok, formák. Két fontos objekt: a csónak és a sírhely. A sekély vízben a dalmát férfiak éjjelente polipra vadásznak. Másnap a vacsorához szinte világító színű folyadék kerül elő, valami pálinkaféle a helyi gyógynövényekkel ízesítve. Minden helyi. Mondják, hogy az egyik évben a tévé napokon át győzködte az embereket, tényleg hó fog esni, öltözzenek fel melegen. Az emberek nevettek, milyen hó, és a következő három napban ezrek kerültek kórházba ilyen-olyan törésekkel.

Sajnálom az autót, amikor a kőfejtőn át a kápolnához megyünk. A hegy tetejéről látni a Várost, és látni a végtelen tengerre kihúzó vitorlásokat. Érzem, hogy most találtam meg, megvan. Már nem kapaszkodom tovább. Nézem a végtelent.

G

Egy kertben ülni és tervezni

Azt mondta @Pizza, hogy kifizeti a Grund ezévi költségeit, ha egynél több írás születik ebben az évben. Rajtam ne múljon.

Úgy alakult, hogy az elmúlt napokat egy kertben töltöttem. Itt ülök most is. A szőlőlugas alatt recinát kortyolok vizespohárból, az égen még a nyarat hirdetik a fecskék, én pedig a tengerre gondolok.

Fehér mészkősziklák, sötétbarnák, zöldek, kékek mindenféle árnyatalai járnak a fejemben. Távlatok, későnyári vagy koraőszi, mélybenyúló felhők sötétjei, a meleg és a hideg áramlatok váltakozásai. Tengerifű, ami a lábamhoz ér. Kő éles pereme, távolról hallatszó lakossági muzsika. Gondolatban Psarantonis, gitárral vagy ukulelével Cseh Tamás.

Miközben írok, klasszikus magyar kultúrtáj, szőlőlevelek, tornác, fűz és barackok, hullott alma. A kert végében méhes, benne íróasztalok, székek. Munkaállomás Isten bogárkáinak helyén. Se nem meleg, se nem hűvös idő. Bocsánatos bűnök. Bűneim.

Mégiscsak egy életmódblog volna ez itt. Ti hogy éltek? Vagytok egyáltalán? Vacsorára baklava, muskotálybor Samos szigetéről. Csak adja ki az ásványos ízeket. Mittudomén már, mire várok. Az élet sóira. A szentségből kevesebbet merni, a húslevesszagú életből többet. Ez milyen madár, mondd meg, a háztető nyergében dalol.

Közben lemegy a nap, hagyni kéne még a recinából a többieknek is. Naponként újrakezdeni. Magabiztos vagyok. Blogolni se nem könnyű, se nem nehéz. Párszáz méterre a parttól az élet leegyszerűsödik.

Gergo