Mindig kinn, mindig benn

Hétköznap reggel van. A régi hibát követem el: bármekkora zsákot tele tudok pakolni. Hiába érek haza délre, jó ötletnek tűnik bedobni a fejlámpát is. Túlzás. Kiveszem. Kés, öngyújtó mindig kell. Tegyek-e el fémbögrét a termoszhoz, vagy elég a saját pohara?

Vettem egy olcsó túrabotot. Hiszek is benne, meg nem is. Tudom, hogy hasznos, de nem tudom használni. Leparkolom a kocsit, és percekig nézem a behavazott erdőt. Odabentről.

Az első ötven-száz méter után megállok. Hogy most ez lesz, gondolom. Két-három óra egyedül az erdőben. Szólónak hívják, amikor az ember egyedül vág neki. Közben, ha figyelek, megszületik valami bennem. Nem mindig az, amit szeretnék. Körülbelül úgy kell elképzelni, mintha tojáslevest szeretnék enni, de krémes lesz a vége. Nem viszem túlzásba a mantrám megfogalmazását. “Fenn és lenn.” Jó szlogen, amikor az ember épp egy vulkánt készül megmászni.

Ropog a hó. A könnyű, olcsó bakancsom jól veszi az akadályt. Észreveszem, hogy kevesebbet izeg-mozog a talpam és a bokám. A túrabot teszi a dolgát, néha csuklóból, kézből is dolgozom. Kevésbé vagyok esetlen.

A mantrám hamar elfelejtem. Az erdő szép, de nem túl érdekes. Apró cinegék és talán pintyek röppennek ide-oda néha. Unatkozhatnék is akár, de menni kell felfele. Egy férfi és egy gyerek jön szembe. Szép lehet apának lenni. Nehéz, de szép. Kívülről is látszik valamennyi a kapcsolatukból. Szép programot találtak ki ma reggelre. Biccentek, köszönnek.

A gerincen, mint mindig fúj a szél. Melegebb, mint általában. Déli szél. Egyébként csend van. Friss vaddisznónyomok. Eszembe jut a legelső alkalom, amikor egyedül mentem az erdőbe. Féltem, persze. Nem olyan régen volt, a Mátrában indultam el egy vászontáskával a vállamon. Úgy féltávnál megijedtem és visszafordultam akkor. Nem ismertem azt az utat.

Valamivel a csúcs alatt megállok. Megeszem az egyik csokim, és gőzölgő teát töltök a termoszból. Túl forró. Jól jönne most a vékonyfalú bögre. Felmelegítené a kezem, és hamarabb is ihatnék. A sátorformájú menedék, ahová behúzódtam, sok szép emlékem őrzi. Elpakolok, végigsimítom a kezem az egyik gerendán, és a csúcs felé indulok.

A kilátó tetején állok. Egyedül vagyok. Odafenn hideg van.

Vizek

A patak fölött fahíd vezet át. Ahogy a halszálka-mintásan rakott deszkákra lépek, jó tízméterre előttem rétisas röppen fel. Jobbra vizesárok, rajta három-négy vastag ág: gyaloghíd. Talán ugyanaz, de biztosan ugyanolyan, mint 25-30 évvel ezelőtt. Gyerekkorom vízivilága és az ökológia.

Bővebben…

Futunk tovább

Néhány hete még az eget nézegettük, és örültünk az erdőben beálló csendnek. Arról beszélgettünk szűkebb és tágabb köreinkben, hogy a karantén egy komoly élmény lehet azzal kapcsolatban, hogy megéri kicsit visszakapcsolódni az emberibb élethez. Minden kornak azok a propaganda-szavai, amiből hiánya van: háborús koroknak a béke, az állandó kattogás korának pedig a lelassulás. Azt hittük, lelassulunk, ehelyett hagytuk továbbrobogni a szekeret, aminek egyik másik csapja vagy csavarja el is tört a nagy rohanásban. Futunk tovább, vagy mi lesz? Bővebben…

Kultúr sufni podcast

Sziasztok! Elindítottunk egy beszélgetős podcastot, amit meghallgatásra ugyan nem tudok jó szívvel ajánlani, mert még bénázunk itt-ott, de ennek ellenére nagyon szívesen fogadnánk visszajelzést, javaslatot, ha mégis vállaljátok a kockázatokat.

A legtöbb podcast kezelő alkalmazásban már a mai napon is elérhető (pl. Apple Podcast, Google Podcasts, Spotify, Breaker, Pocket Casts, RadioPublic), válasszatok egyet kedvetekre. Aki a weben hallgatná, az Anchoron is eléri, és rögtön bele is pörgethet.

A véleményeket a ropogós, frissen létrehozott Telegram csatornánkon (kultúr sufni chat) fogadjuk, de ha pozitív meglátásaitok vannak, akkor a sok csillagos értékeléseknek is nagyon örülünk akár Itunes-on/Apple Podcasten, akár máshol.

Köszönjük!

Mint búvópatak tör elő minden

Bement ez a férfi az erdőbe, de amit ott talált, arra senki nem számított!

Mert az erdő szép volt, és nem is olyan csendes, mint azt bárki várhatta volna. Párszáz méter után a tér megnyílt, és ő száraz, langyos, tavaszi levegő illatát érezte az orrában, ami ezúttal ebek és vadak orra volt, gyorsan kapkodó, mintavételező, célért kutató orr. A dombon túl őzek, szarvasok túrták az avart a friss hajtások, sziklevelek után, a fák között pedig egyre több féle madár suhant át hangját hallatva. Tél van, és itt a tavasz. Mindenben ott rejtezik minden, mint egy hologram: tartalmazza szilánk az egészet is.

A föld felső rétege még fagyott, a patak vize itt-ott már előbukkan a jég alól. Az országszerte száradó fenyők most az öröklétet hirdetik, a tavalyi avar lassan a talajba süllyed, megjelentek a borostyán első indái. Itt vagyunk.

Be kell menni a Mecsekbe, türelmesen, fülelve, megállva. Van vajon arra szó, amikor az ember se nem túrázó, se nem kiránduló? Talán az erdőjáró az a szó, amit keresünk.

A szurdokban más emberek ereszkednek alá, hangosan, még csak nem is kiabálva. Csujjogatnak, unatkoznak talán, nem bírják a csendet elviselni, vinnyognak, vonítanak. Mintha nem volna elég a repülők állandó zaja, az úgynevezett légiforgalom. Elkerülnek minket ezek a másik emberek, végül és szerencsére, mi pedig termoszt nyitunk és teát töltünk és eszünk és megünnepeljük azt, hogy most tél van, és azt, hogy a dombon túl a tavasz túrja az avart sziklevélért, friss hajtásért.

Az erdő, ami egykor ismeretlen volt, ahol el lehetett tévedni, ma más arcát mutatta. Szellős volt, távlatokban gazdag, világos. Minden üres, az üresség is üres. Ezt veszítjük el, amikor majd robban a tavasz. Most még öleltünk rajta egyet, fémbögrénkbe vizet merítünk a forrásból, és várjuk, figyeljük ahogy tiszta vizünkben a jelen- és jövőidő összekeveredik.

G